Évösszegző bejegyzés - 2023 legkiemelkedőbb olvasmányélményei

 

Sziasztok!

Habár jelenleg is olvasok és hozok Nektek majd folyamatosan értékéleseket, végre sikerült összetennem egy ilyen bejegyzést is. 

A tavalyi évem nagyon gyümölcsöző volt, már ami a könyveket és blogolást is illeti. Az év utolsó két napján olvastam 44. könyvemet, ami úgy érzem, a nehézségeket, válságot és anyasággal járó mindennapi élethelyzeteket nézve elég szép teljesítmény. Ebből ráadásul alig volt, ami egy kicsit is csalódást okozott volna, a jobbnál jobb olvasmányokból viszont annál több. Nehéz is volt csak 12+1 -et kiválasztani, így is megvan a hiányérzetem kicsit, de hát muszáj szelektálni (így is hosszabb bejegyzés lett.)

 Eközben a blogolással kezdek igazán magamra találni, így remélem, jövőre még nagyobb lépéseket tehetek meg annak érdekében, hogy át tudjam adni a hozzám hasonló könyvmolyoknak az élete szóló élményeket. 

1. Matthew Perry: 

Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet 

A 2023-as évem egyik legelső könyve a Jóbarátok, szerelmek és az a Rettenet volt, ami a pár hónappal ezelőtti eseményeket tekintve még szívszorítóbb a számomra. Matthew Perry memoárja egyszerre döbbenetes, letaglózó, felemelő, fájdalmas és vicces; testközelségbe hoz hozzánk egy olyan problémahalmazt, amiről azt kívánjuk, bár ne kellene senkinek szembesülnie vele. Mind a függőségek, mind a világhírű népszerűséggel járó nyomás ilyen, de a nehezebb családi hátteret és később kialakuló mentális gondokat (mint például a depresszió) és magányt sem szabad figyelmen kívül hagyni. Egy életrajzi könyvet mindig nehéz és érdekes is értékelni, hiszen mégis csak valaki életéről van szó, nem egy fikcióról - ez a könyv mégis olyan, hogy ha nehéz is, de egyszerűen muszáj róla beszélni. Matthew ikonikus karaktere, Chandler minden korosztály számára meghatározó és példakép lehet, de maga a színész embersége, elképesztő küzdelme, lelkiereje, és minden, amit ebben a könyvben megírt, az, ami igazán kiemelkedő és példaértékű. Hibátlan? Nem. Tökéletes? Nem. Van olyan, aki az? NINCSEN. 

Hiszem azt, hogy rengeteg embernek segített mind a sorozatbeli karaktere, de főleg a saját, őszinte vallomása a valós életéről, és rengeteg embernek segíthet még így, a sajnálatos haláleset után, ami még fájdalmasabb tekintve azt, hogy mennyit küzdött és hogy sikerrel járt a végére. Őszintén remélem, hogy bárhol is van, végre megnyugodhat és boldogságra lelhet a lelke, úgy, ahogyan itt nem sikerült. (Azt pedig csak halkan és zárójelesen jegyezném meg, hogy amiért ezt a kötetet tekintve is bántják, tisztázta nem egyszer nyilvánosan és az illetékes felé is, innentől kezdve kifejezetten undorítónak találom, hogy valaki egy olyan tragédiát, mint az ő halála, egy elszólás miatti karmának képes tulajdonítani. Egyébként is, de ezek fényében főleg.)

2. Szaszkó Gabriella: 

Maradj velem

Szaszkó Gabriella egyike azon magyar íróknak, akiket már azelőtt is figyelemmel követtem, hogy olvastam volna tőlük. A Pennnington - trilógiát évek óta elakartam már olvasni, de valamiért mindig azt éreztem, még nem jött el az ideje - így nem is ez volt az első könyvem az írónőtől, hanem a Kora február - ezzel viszont a legnagyobb kedvenceim közé is írta magát. Ez a trilógia végül egy kihagyhatatlan akció keretében került a polcomra, és az első része határozottan a 2023-as évem egyik kiemelkedő és legkeményebb olvasmánya volt. Bővebb értékelést nagyon nehéz lesz írni erről a könyvről, de igyekszem a legjobbat kihozni magamból, ha egyszer képes leszek rá, mert megérdemli. Elképesztően sokkoló, fájdalmas és gyönyörű, hihetetlenül fontos alkotás ez! Ahol kell, ott nyers megfogalmazással, néhol meg költői szépséggel bontakozik ki előttünk egy család kegyetlen sorsa... egy nőé, akit anyának nevezni nem tudok, egy apáé és a két fiáé, akikért megszakad a szívem, és egy lányé, aki lelke minden rezdülésével benne van ebben a pokolban, csak mert szereti őket. 

Világéletemben olyan ember voltam, akinek sokszor a legértékesebb olvasmányai egyben a legkeményebb témájúak. Ugyanakkor olyan ember is vagyok, aki különleges módon kötődik a gyerekekkel - mindig megtalálnak, velük is dolgoztam, és jelenleg itt van a saját kislányom, akit kötődően nevelek a kezdetektől. Ezért fájt annyira olvasni azt, amit Margaret Pennington tesz a gyerekeivel (és a férjével, ez nagyon fontos! Mert bizony ő ugyanúgy egy bántalmazott helyzetben van, nem szabad ezt elbagatellizálni) - ugyanakkor úgy érzem, tudnom kell Maggie történetét is, mert az ember okkal jut ide, még ha ezekre nincs is mentség, magyarázat van, ami árnyalja a képet.

 Ez az a könyv, ami a negyedénél olyan sokkot okoz, hogy nem biztos, hogy tovább tudod olvasni, amit olyan fájdalom kísér, amit egyszerűen nem tudsz elfelejteni - de mégis olyan, amit olvasni kell. Olyan könyv, aminek a végén (is) sírsz, akkor a legjobban, és az utolsó sorok után csak ülsz és nézel magad elé, még a kezedet rajta tartva. Ezek a legelképesztőbb olvasmányélmények.  

3. Valérie Perrin: 

Másodvirágzás 

A vasárnap koldusai 

Trió

"Vannak könyvek, amelyekről úgy marad le az ember, mint például bizonyos találkozásokról, történetekről és emberektől, amelyek és akik mindent megváltoztathattak volna. Egy félreértés, egy borító, vagy egy középszerű ajánló, egy előítélet miatt. Szerencsére az élet néha ragaszkodik ahhoz, amit mi kiakarunk hagyni." - Valérie Perrin (Trió)

Szerencsére az én megérzéseim is addig kísértettek, amíg meg nem vettem a Másodvirágzást. És onnan már nem volt más út, mint megszerezni A vasárnap koldusait (ami egyébként ugyanolyan hatással volt rám, nem változtatott semmit a megváltozott sorrend, hogy igazából az utóbbi az első könyve). Azonnal tudtam, hogy bármit leír ezentúl ez a nő, én azt olvasni akarom, így a Trió hírére nagyon boldog lettem. 

Már az első történeténél rájöttem, hogy nem tudok róla értelmesen írni, sem beszélni, csak sírni és sírni és sírni és csodálni, tisztelni, szeretni, mert amit ez a nő írás alatt alkot, az valami elképesztően, hihetetlenül különleges, párja sincs! Csak annyit tudok írni, hogy mind a három könyve a lelkemig hatolt, egyik jobban, mint a másik, pedig nem  hittem, hogy ez lehetséges. 

A kiadó jóvoltából találkozhattunk vele a könyvfesztiválon, egy elképesztő beszélgetés* és dedikálás keretében. Szerintem életemben nem találkoztam még ilyen csodálatos, alázatos és édes emberrel, mint amilyen Valérie Perrin. Életre szóló élmény Őt hallgatni; de olvasni is, szóval tegyétek! 

*A kedvenc gondolatomat tőle azért kiemelném a vele való beszélgetésből: 

" Azt gondolom, hogy amikor írunk, meg amikor élünk, akkor tudattalanul érzelmeket, érzéseket rögzítünk és ezekből születhetnek dalok, filmek, könyvek vagy bármilyen alkotás formájában megjelenhetnek, illetve a mások által szerzett dalok, filmek és művek megihletnek minket és ebből születnek majd a mi saját alkotásaink. És ami igazán nagyon fontos, hogy nem akkor írunk, amikor konkrétan írunk, hanem akkor írunk, amikor élünk...
és ez nagyon fontos, mert az élet írja ezeket a könyveket."

4. Sienna Cole: 

Az igazság arcai (Ígéret II.)

Amíg az Ígéret-sorozat első része kicsit lassabb lefolyású, de érdekfeszítő, addig Az igazság arcaiban felgyorsulnak az események. A könyv elején betekintést nyerünk a már ismert karakterek jelenlegi életébe és küzdelmeibe, majd negyedénél vesz hirtelen fordulatot a történet, amikor Nicholas elkezd fenyegető üzeneteket kapni, miszerint el fog veszíteni mindent és nem tehet ellene semmit és amikor tényleges tettekig fajulnak a dolgok, onnantól kezdve se éjjele - se nappala az olvasónak, csak tudnia kell, mi történik.
Amit feltétlenül ki kell emelnem a könyvben, az első körben Nicholas és Joyce dinamikája: ahogy az írónő ezzel a két karakterrel állítja szembe a jót és a rosszat - és a kapcsolatuk, az őket ért események által mégis árnyalja a képet; hiszen azért semmi  nem ennyire egyértelmű (semmi, de a köztük lévő kémia eléggé). Ehhez kapcsolódóan itt hagynám az egyik kedvenc részem, a fenti karakterek egy beszélgetés foszlányát: 

"(...) - Maga is az életét kockáztatja valamiért, amiben hisz.
- Én az igazságban hiszek. 
- Nem. Maga abban hisz, hogy megmenthet másokat. Abban, hogy mások helyett is erősnek kell lennie, hogy pajzsként kell állnia a világ gonoszsága és a kiszolgáltatottak között. Mi az igazság? Szerintem bárhogy is keressük, nem találhatjuk meg. Végtelen arca van, képlékeny és változó. Csak a vak hit szilárdítja meg, és kelti a statikusság, az egyetemesség illúzióját.
- Mit akar ezzel mondani? 
- Azt hittem, hogy megvédhetem az öcsémet. De ahogy maga is rávilágított, ez tévedés volt. Nem védtem meg, hanem magam ellen fordítottam. A szeretete helyett a gyűlöletét érdemeltem ki. Az én igazságom és az övé köszönőviszonyban sincs egymással. Melyik a valódi? Melyik az érvényes? 
- Talán mindkettő...
- Akkor beszélhetünk egyáltalán jóról és rosszról? 
- Nem tudom. Vannak, akik nem kérnek a segítségünkből, de olyanok is, akik életük végéig hálásak... akiknek számít. (...) 
- A maga hite és igazsága szerint én egy szívtelen rohadék vagyok. Ha maga a fehér, akkor én a fekete. Ha maga jó, akkor én a rossz. De mi van, ha téved? Tudja, van, ami nekem is szent, amiért én is bármit megtennék..."

/ Erről a könyvről, valamint az egész sorozatról itt olvashattok bővebben/

5. Adrienne Young 

Fable 

Adrienne Young debütáló regénye hatalmas vihart kavart, és ez nem is csoda.
Ez a könyv...
Nem is emlékszem, mikor olvastam ilyen intenzitással valamit, mikor éltem át ennyire azt, amit olvasok. Már az első mondatától kezdve magával rántott, mintha a tengerbe süllyednék egy olyan áramlattal, amiből nem tudok és nem is akarok szabadulni. Nem csak beszippantott, de szinte éreztem az orromban és a bőrömön a sós vizet, minden gyönyörűsége és veszélye elvarázsolt és elrettentett ennek a történetnek. Csak az első 150 oldal után kedvencet avattam, és abszolút megértem, mi ez a nagy hype és rajongás körülötte, és már értem, miért vonzott engem is elemi erővel: teljesen érdemes erre! 

Fable egy elképesztően erős női főhős, de a többi karakter is annyira összetett, hogy egyszerűen imádtam minél többet megtudni róluk és a történetükről. West és a Merigold egész legénysége szépen lassan, de annál biztosabban a szívembe kúszott; a róluk szóló jelenetek voltak a legerőteljesebbek és legfilmszerűbbek. Szent pedig egy olyan komplex karakter, amilyenről ritkán olvasni, és őszintén remélem, hogy megjelenik magyarul az ő külön kötete is. Isolde pedig a helyzete ellenére is a lényem legmélyére úszott... Az írónő egy kegyetlen, varázslatos világot és történetet alkotott, hihetetlen karakterekkel és olyan írásmóddal, hogy kedvem lenne kiidézni az egész könyvet.

"Öt szabály volt. Csak ez az öt.
Mindig tartsd a késed elérhető helyen. 
Sose tartozz senkinek semmivel.
Semmi sincs ingyen. 
Kovácsolj hazugságokat az igazságból. 
Soha, semmilyen körülmények között ne fedd fel, hogy ki vagy mi számít neked."

6. Holly Jackson: Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz 

trilógia 

A Jó kislányok kézikönyve gyilkossághoz már nagyon sokszor szembejött velem és csak jót hallottam róla, amikor a születésnapom alkalmából megvettem az első két részt és előrendeltem a harmadikat. Azt kell mondjam, hogy a mutatós borító mögötti tartalomban sem kellett csalódnom: szerintem egy nagyon jól összetett, érdekes és izgalmas ifjúsági regény, ami konkrétan olvastatja magát, különleges a formátuma és szerethetőek a karakterei, és nagyon közel hozza, valódivá teszi a nyomozást ez a fajta formátum, valamint egy igazán nagy fordulatot is képes behozni a végére. 
Olvastam valakinél, hogy nem realisztikus az, hogy egy tizenhét éves diáklány old meg egy olyan rejtélyt, amit a rendőrségnek nem sikerült - de szerintem ez nem teljesen igaz. Van, aminek nem is kell realisztikusnak lennie, mert a szórakoztatás és egy új fajta, érdekes szemszög a cél (mert ki ne akart volna nyomozni tizenévesen?), egyrészt, másrészt pedig szerintem sajnos nem egy lezáratlan ügy van, ami vakvágányra kerül, vagy épp rosszul zárják le akár a körülmények, akár rendőri korruptság miatt, vagy mert annyira egyértelműnek akarja láttatni az esetet, ami persze nem az. Fontos kiemelnem, hogy egy kisvárosról van szó, és azon belül is egy olyan személyről első számú gyanúsítottként, aki az emberek annak is akarnak látni, amivel gyanúsítják. Mert sötét bőrű, mert indiai, mert az áldozat barátja volt - és ez sokszor már elég is ahhoz, hogy első számú gyanúsított legyen valaki. /Kicsit bővebben: itt olvashattok még a könyvről).

A  Jó kislányok, rossz viszonyok címet viselő második rész nekem (a többséggel ellentétben) legalább ugyanannyira, ha nem jobban tetszett, mint az első rész. Ha bár a kezdőkötet címe itt nyer igazán értelmet, az az ügy természetesen lezárt és egy teljesen új történetet kapunk - bár az előzmények is jelentősek és ugyanazok a karakterek. Itt a főszereplő egyik barátja tűnik el, de mivel a rendőrség nem hajlandó lépni, ő maga ered a rejtély nyomába és kér segítséget a podcastjén keresztül... A formátum, a történetvezetés, fordulatok mind mind olyan olyanná teszik a könyvet, hogy nagyon nehéz letenni, amikor igazán belemerül az ember; már pedig én nagyon rég akartam fent maradni éjszakába nyúlóan, hogy olvassak egy könyvet. Ráadásul egy olyan fontos jelenségre is felhívja a figyelmet, mint például milyen veszélyes a catfishing, és a végkifejletben új szintre emeli a az ítélőképességünket, együttérzésünket is. A könyv utolsó negyedét egyhuzamban olvastam el késő este/kora éjszaka egy forró tea mellett, de ennek ellenére is reszkettem attól, ami történt és bizony még sírtam is. Ezek után nagyon kíváncsi voltam, mit tartogat a harmadik rész. 

A halott kislány a jó kislány egy igazán erőteljes zárókötet. A második rész vége után különösen vártam a befejezést, és azt kell mondanom, kicsit sem csalódtam. Sokaknál olvastam, hogy az első 100 oldalon nehezebben jutottak túl, még ha meg is értik Pip traumáját; hát, nekem ezzel nem volt gondom. Ahogyan a lezárással sem, de ne szaladjunk ennyire előre. Amiért imádtam ezt a könyvet, az többek között Pip karakterfejlődése, ahogy a fekete-fehér jó karakterből, aki a rossz ellen küzd, konkrétan morally grey-jé válik. Mindig is imádtam a komplex karaktereket, és vallom, hogy semmi sem fekete-fehér, minden a szürke árnyalata, és ez itt különösen igaz. Amit meg kell jegyeznem, hogy fogalmam sincs, mikor fordult elő velem utoljára, hogy hajnali fél ötkor kellett erőszakkal rávennem magam, hogy letegyek egy könyvet, mert aludni is kéne, de wow. Amikor a könyv felénél megoldódni látszódik az ügy, akkor bizony sejtheti az ember, hogy itt semmi jóra nem számíthat... A könyv első fele is vitt magával, a negyede még ilyen vihar előtti csend volt, aztán a második fele BUMM. Olyan bomba robbant, hogy csak pislogsz és eléggé gyorsan lapozni sem tudsz. Az első sorától az utolsóig imádtam az egészet - és egyetértek azokkal, akik szerint Andie Bell megérdemelne egy külön könyvet. Ő az, akire ennél is mélyebben kíváncsi lennék még. Aki egy igényes, izgalmas, zseniális ifjúsági krimire vágyik - ifjúsági, de a második rész töréspontja a harmadikban már hozott egy bizonyos sötétséget magával - annak szívből ajánlom ezt a trilógiát!

"Ó, az igazságszolgáltatás létezik. 
Talán nem a rendőrőrsökön vagy a tárgyalótermekben, de attól még létezik. És ha belegondolsz, ezek a szavak, mint jó és rossz, helyes és helytelen, a való életben nem igazán számítanak. Ki határozná meg, hogy mit jelentenek: azok az emberek, akik tévedtek és szabadon engedték [...]? Nem. 
Szerintem mi döntjük el, hogy mit jelent számunkra a jó és a rossz, a helyes és a helytelen, nem csupán elfogadjuk, amit mások mondanak." 

7. J.J. Abrams - Doug Dorst:

S. - Thészeusz hajója 

Már amikor fél éve elolvastam ezt a könyvet, tudtam, hogy az év egyik legkiemelkedőbb olvasmánya lesz - és a valaha volt legmenőbb könyvem, ami a külcsínt illeti.
Már a kivitelezés is teljesen elvarázsolt (belegondolni sem merek, mennyi munkát, időt, kreativitást igényelt ez), de hamar kiderült, hogy bizony a beltartalomban sem kell csalódnom. Adott egy rejtélyes író, V. M. Straka, akiről fogalmunk sincs, kit takar ez a név négy lehetséges ember közül, még a szerkesztője, Filomela sem tudja. Aztán ott van az S. nevű egyesület és Straka életének (a halála is épp olyan rejtélyes, mint a kiléte és élete) utolsó műve, a Thészeusz hajója. Ezt a művet olvassa és kezd el benne levelezni két egyetemista, Eric és Jen. A lapszéli jegyzetekben elemzik a történetet, aminek a főszereplője szintén az S nevet viseli (nem véletlenül), keresve önmagát és a dolgok jelentőségét, a saját szerepét ebben a világban, ami egyszerre valósághű és fikció, fantasy, és szépirodalom elvont, sokszor elképesztően gyönyörű gondolatokkal tarkított egyvelege. Maga a könyv is nagyon elgondolkodtató, ehhez tesz hozzá egy nagy pluszt Jen és Eric gondolatai, nyomozása, és az, ahogyan megismerjük a saját benyomásaikat az egész műről, az életüket, a lelkivilágukat, ahogyan szépen megnyílnak egymásnak, kutatnak az író és az utolsó művének mondanivalója után; ahogy egymásba szeretnek - és mindezt ennek a könyvtári könyvnek kialakított mű lapjain, olyan kiegészítőkkel tarkítva, mint általuk vagy mások által írt levelek, újságcikkek, régi fényképek, képeslapok, szalvétára rajzolt térkép, stb. Nagy figyelmet igényel, de hihetetlenül elvarázsol, olyan részletekkel, amiket muszáj volt kiemelnem szövegkiemelővel, ezzel még egyedibbé és számomra is személyesebbé téve a könyvet. 

Lehetetlen túllépni ennek a könyvnek a zsenialitásán, főleg, hogy minél többet gondolkodom rajta, annál több minden esik le vele kapcsolatban (persze kinek mi jön át, valószínűleg nem csak társadalmi, hanem egyéni szinten is előhív emberekből felismeréseket.)
Folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy V. M. Straka nem létezett, nem olvashatok tőle többet, ahogyan Eric és Jen sem léteznek, nem kereshetem fel őket; a maga módján S és Vévoda, a Thészeusz hajójának fő gonosza viszont létezett és létezik is a történelem során, ami bizony sokszor ismétli önmagát: mindig lesz valaki, aki pusztítani akar, de olyan is, aki igyekszik megállítani. 

8. Charlotte McConaghy:
Egykor farkasok éltek ezen a tájon 

Charlotte könyvére kivételen nem Kata, hanem Judit barátnőm hívta fel a figyelmem, még amikor ő készült olvasni, aztán a kívánságlistámra került, és be is szereztem, amikor már olvasta. Nem vagyok annyira képben a természetvédelemmel, úgy érzem, én is jobban figyelhetnék, mindenesetre mindig is imádtam, vonzott és nagyon tiszteltem, ezért is szólított meg az Egykor farkasok éltek ezen a tájon. De amiért a leginkább, azok maguk a farkasok, az egész írásmódja, cselekménye,  a lélektani mélységéről nem is beszélve. Több fontosabb témára is kitér a könyv, leginkább a családon belüli erőszakra, traumáinkra, azok esetleges következményeire, az állatok és az emberek jellemére. 

Inti számomra egy nagyon szimpatikus, szerethető karakter, akivel nagyon tudtam azonosulni, és még érdekesebbé teszi a „betegsége”, az úgynevezett tükör érintéses szinesztézia: amit lát, az olyan, mintha vele történne, szó szerint. Nekem is nagy a beleérző/átérző/együttérző képességem, de ez jóval több annál. Nem is hallottam még erről és még különlegesebbé tette a karaktert és a könyvbeli eseményeket. Aggie Inti ikertestvére, kettejük közül ő a bátrabb, vadabb, az, aki inkább mer élni – aztán önmaga szelleme és bizony az olvasó elgondolkodik rajta, mi is történt vele valójában, tényleg létezik-e. Érdekes volt olvasni kettejük erős, meginghatatlan, egymást oltalmazó és védelmező kapcsolatáról – az ikerlét az, amit nem tapasztalhattam meg, de mindig érdekelt.

"Egy szörnyeteggel sem találkoztam még a vadonban. Nem ott élnek."

A történet fő szála és konfliktusa egyben az, hogy Inti a biológus csapatával vissza akarja telepíteni a farkasokat a skót felföldre, hogy egyensúlyban tartsák és megmentsék a természetet, de ennek az ott élő gazdák, saját magukat és haszonállataikat féltve nem igazán örülnek.
(...)Aggie traumája darabokra tört, Inti kapcsolata a farkasokkal és az erdővel meghatott, a krimiszál végkifejlete egyenesen megdöbbentett. A szerelmi szál kevésbé volt jelentős (vagy kidolgozott), mégis erőteljes lett számomra, nekem nem maradt hiányérzetem, néha egyenesen költőien volt megfogalmazva.

Brutálisan fájdalmas, mégis elképesztően gyönyörű könyv ez, ami felnyitja a szemed, összetöri a szíved és megmelengeti a lelked. Mindenkinek olvasnia kéne! /A teljes értékelésemet itt olvashatjátok el/

9. Diana Hunt: 
Jack árnyékában 

Ez a könyv teljesen véletlenül jött szembe velem, de nem hagyott nyugodni, ameddig be nem szereztem. Diana Hunt ráébresztett, hogy milyen kincsek vannak még elrejtve a magyar írók között.

" - Az utánad való vágyódás olyan, akár a méreg. Észrevétlenül, lassan emészti fel a lényem."

Ez az idézet tökéletesen leírja a kapcsolatomat ezzel a könyvvel. Ahogy szembejött velem, jött az a bizonyos, már jól ismert zsigeri megérzés, hogy ez nekem kell. Általában ezek azok a könyvek, amik aztán a legnagyobb hatással lesznek rám, és külön kedvencem, ha a beszerzésük sem alakul egyszerűen. Akkor már mindenképpen megérte. Minél többször jött velem szembe, minél többet olvastam róla, annál jobban akartam. De őszintén? Erre abszolút nem számítottam. 

A történet legvégén zokogva-káromkodva akartam kivágni az ablakon... Csak azért nem tettem, mert gyönyörű szép, mert zseniális, mert vakmerő húzás és hiába készített ki totálisan, minden egyes sorát IMÁDTAM. (Na és persze felébresztettem volna mindenkit).
Ismertem persze Hasfelmetsző Jacknek mondhatni a legendáját, de a pontos körülményeknek - már amit tudhatunk róla egyáltalán - a könyv olvasása előtt néztem utána, vagyis hallgattam meg: ugyanis Randomot ajánlották, mint true crime videós és nagyon érdekes, informatív volt a tartalom, amit erről alkotott.* Már attól a hideg ráz, hogy valóban élt és megtett ilyeneket egy ember az 1800-as években, de hogy a mai napig nem tudni, KI is volt Ő pontosan, elkapták egyáltalán? Vagy a megfelelő embert kapták volna el? Talán sosem tudjuk meg. Nem csodálom, hogy az írónőt megihlette a rejtélye, de ez a történet... ez aztán túlmutat mindenen. Szó szerint beleszerettem az írásmódjába, a korhű leírásokba, abba, ahogyan néhány jelenetnél konkrétan az orrunknál fogva vezetett; egy idő után csak így ültem és nevettem képtelenségemben, hogy akkor most mi a fene is történik valójában? Mi egy vágyálom, mi a rettegés okozta képzelgés, mi a valóság? Minden szereplője erős érzelmeket váltott ki belőlem, legfőképpen Katherine, Victor, Percy és persze Jonathan Turpin. Emilyt nagyon kedveltem, Annát végtelenül sajnáltam, Kristopher egy rejtély maradt számomra, Turpint egyszerűen csak minden erőmmel megvetem és gyűlölöm, mert ő aztán tényleg olyan ember, aki valódi poklot hoz a világunkba. 

De a Katherine - Victor - Percy hármas? Na ők vittek nekem mindent. A szívem, a lelkem, boldogságom, könnyeim. 

Az illusztrációk: kézzel írt üzenetek, újságkivágások, stb... még inkább feldobják az amúgy is vérfagyasztóan izgalmas történetet. A végkifejlet pedig olyan, ami odavág, és még sokáig benne marad az emberben. Nem is tudok értelmesen írni erről a részéről, csak annyit tudok határozattan kijelenteni, hogy kedvencet avattam. Nem csak könyvet, írót is!

És ennek fényében a cím és a borító? Hát, a hideg ráz. Túltenni sem tudom magam ezen soha szerintem. Köszönöm szépen ezt a felülmúlhatatlan élményt az írónőnek!

*Akit érdekel, ezen a linken tudja meghallgatni, a teljes értékelésemet pedig itt olvashatjátok el.

10. Colleen Hoover: 
Reminders of Him - Emlékek róla 

Habár régen nagy rajongója voltam Colleennak, ma már viszonylag mondhatni kevesebb könyvet olvasok tőle, és nem is feltétlen tervezek mást elolvasni, vagy régebbit újraolvasni. A 2022-es év egyik legkiemelkedőbb olvasmánya volt tőle az All Your Perfects, amit szintén nagyon vártam és mindent vitt nekem; de ez a könyve az, amit a két évvel ezelőtti eredeti megjelenése óta tűkön ülve várok. Azóta, hogy a szerkesztője még a megjelenés előtt azt nyilatkozta, szerinte ez a legjobb könyv, amit valaha írt. Így az elején le is szögezhetem: teljes mértékben egyetértek ezzel a kijelentéssel.

Kenna története onnan indul, hogy kiengedik öt év után a börtönből, mindent, ami idevezetett, visszaemlékezésekből, az ő és Ledger szemszögén keresztül tudjuk meg - ugyanis mindkettejük életében a közös pont nem más, mint Scotty. A leglényegesebb dolog viszont a Kenna Scottynak írt leveleinek egyikéből derül ki számunkra a történet vége felé. 

Akármennyire szép és fontos romantikus szál, az is, ami a múltban volt, és az is, ami jelenben alakul, a Reminders of Him ennél sokkal többről szól és sokkal többet ad. A központi téma ugyanis nem a szerelem, hanem a gyász, a veszteség feldolgozása, a megbocsátás (önmagunknak egyaránt, nem csak az érintetteknek), a szülő-gyermek kapcsolat - és az, hogy mennyire előítéletesek tudunk lenni mi emberek, csak mert valakit egy bizonyos balesetben játszott szerepe miatt börtönbe csuknak. Mert ez a valaki elkövetett egy hibát, majd a körülmények és a látszat azt mutatta, hidegen hagyja az egész eset és csak önmagát mentette. Abból a szögből, amit Scotty szülei, Ledger, vagy a rendőrség tudnak, bizony nem nehéz így gondolkodni Kennáról - de ezeknek a dolgoknak a mélységét, ami a látszat alatt van, csak Kenna tudja. És őt senki sem kérdezi vagy ha kérdezné is, nincs olyan állapotban, hogy tudjon is válaszolni erre. Mivel azt érzi, megérdemli, és annyira mélyen érinti, ami a felszínen nem is látszik; bűnösnek vallja magát. Csakhogy ekkor még nem tudta, hogy terhes. Ha tudta volna, lett volna miért, lett volna kiért küzdenie, de sajnos nem így történt. 

"Az emberek azt mondják, szerelembe esel, de ha belegondolunk, az esés olyan szomorú szó. Az esés sosem jó. A földre esel, visszaesel, elesel és meghalsz. Bárki is mondta először azt, hogy szerelembe esett, valószínűleg addigra már elmúlt benne az érzés. Különben sokkal jobb nevet adott volna neki."

Összességében a Reminders of Him egy nagyon elgondolkodtató, nehéz történetet feldolgozó tanmese, ami engem az életem olyan szakaszában talált meg, hogy több szempontból is rezonált a lelkemmel. Összetörtem, elvesztettem az irányítást az érzelmeim felett, szinte nyugtatnom kellett magam, hogy nem, ez nem velem történik meg, de mégis olyan erőt, reményt és megnyugvást adott emellett, ami miatt az életre szóló olvasmányélményeim élén landolt. /A teljes értékelésemet itt tudjátok elolvasni./

11. Taylor Jenkins Reid: 
Egyetlen szerelmeim 

Taylor Jenkins Reid neve nem ismeretlen a számomra, ugyanis mind az Evelyn hét férje, mind a Daisy Jones & The Six nagy hatással volt rám, amikor olvastam. Első olvasásra szerelem, ami tudtam, egy életre szól. Így nagyon örültem, hogy idén két könyvét is hozta a Könyvmolyképző kiadó. Ezek közül az egyik az Egyetlen szerelmeim*, ami lehet nem a legjobb könyve (tekintve, hogy a fentieket nehéz is lenne felülmúlni), ugyanakkor mégis az írónőre jellemzően zseniális és annyira rezonált a lelkemmel, hogy az elolvasása után csak szorongattam zokogva.
* Külön kiemelném, mennyire elképesztő a fordítása a címnek. Imádom! 

Az Egyetlen szerelmeim egy nem szokványos romantikus történet. Kicsit fura úgy fogalmazni, hogy egy nem átlagos szerelmi háromszöget mutat be, de végül is így is fogalmazhatunk. Ugyanis ez a regény két hatalmas és sorsfordító szerelem története - amik nem léteznének egymás nélkül - és mindemellett egy fiatal nő jellemrajza. Nagyon különleges történet, erőteljes karakterekkel és még erőteljesebb érzelmekkel - nem is feltétlen a cselekmény, sokkal inkább az érzelmi szál dominál. Mindez pedig olyan írásmóddal, ami Taylorra jellemző: letehetetlen, letaglóz, mosolyogsz és nevetsz, majd sírsz, majd mindkettő egyszerre... döbbenetes hatással van rád. Amennyire fájdalmas, annyira gyönyörű, végig. 

A történet egy igazán ütős első mondattal indul, egy mondhatni bevezetővel, majd egy Előtte és Utána úgynevezett fő részekkel osztja ketté Emma életét, amit bizonyos esemény(ek) váltottak ki. Ő azt hitte, akkor hasadt ketté az élete előtte és utána pillanatokra, amikor elveszítette Jesset - de valójában akkor, amikor kiderült, mégsem veszítette el. 

Az írásmód nagyon könnyed és olvasmányos, annak ellenére is, hogy elég gyorsan már nagyon nehéz érzelmi síkokat mutat meg. Milyen az, amikor elveszíted életed szerelmét? Hogyan lehet ezt egyáltalán túlélni? Milyen az, amikor újra szerelembe esel? Egyáltalán lehetséges ez? És milyen az, amikor rájössz, mégsem halt meg életed szerelme - de már az új társad is életed szerelme? Lehet minden ugyanúgy, mint régen? Kell egyáltalán olyannak lennie? Vagy már végletesen megváltoztattak a megtörtént események, mindkettőtöket, mindhármótokat? 

"Van egy másik szerelem is az életemben. De az más. Az nem ez. Nem pont ilyen. Jobb és rosszabb is egyszerre. De azt hiszem, ez a lényege a két ember közötti szerelemnek - nem lehet megismételni. Minden szerelem, minden választottaddal, más és más. Mert te magad vagy más." 

Mindent szerettem ebben a történetben. Minden karaktert, minden kapcsolatot, az egész írásmódját és a mondanivalóját. Az Egyetlen szerelmeim sokkal több, mint egy romantikus regény. Igazi túlélőtörténet: nem csak annak, aki elveszett, de annak is, aki maradt és annak is, aki által ezt a veszteséget fel lehetett dolgozni. Mindhárman veszítettek és mindhárman nyertek. A vége pedig csodálatos keretet ad a kezdeteknek. Taylor Jenkins Reid újra bebizonyította, hogy neki írnia kell - és nekem olvasnom kell, mert számomra most is egy mestermű, amit alkotott. /A teljes értékelésemet itt olvashatjátok./

12. Rebecca Yarros: 
Fourth Wing 

Nagyon nagyon nehéz bármit is egy ilyen erőteljes élmény után írni, amit a Fourth Wing hagyott maga után. Semmi túlzás nincs abban, hogy az tavalyi évem legjobban várt magyar megjelenése volt, mikor körülbelül fél éve felrobbantotta a netet. Természetesen ha ekkora hype van egy könyv körül, az mindig azzal jár, hogy az ember idő előtt belefuthat spoilerekbe, illetve felkelti az érdeklődést, hogy mégis mivel váltotta ezt ki, érdemes rá, vagy csak túlzás? Az én megérzéseim azt súgták, bármi is legyen, én bizony imádni fogom ezt a könyvet - és igazam is lett. Egyébként minden elfogultság nélkül azt gondolom, hogy megérdemli azt a brutális népszerűséget, ami övezi, és amit követhetünk egy ideig, ugyanis Rebecca Yarros öt részes sorozatnak tervezi Violet történetét. 

A Fourth Wing történetében egy igencsak érdekes és kegyetlen világba kerülünk, ezen belül is a Basgiath Hadi Iskola falai közé, ami lényegében mondhatni egy igazi katonai iskola, csak a kiképzés is maga egy túlélési verseny. Akkor legalábbis, ha lovasnak készül az ember (és nem is akármilyen lovasnak, hanem sárkánylovasnak, ami már önmagában is folyamatos életveszélyt hoz magával). Csakhogy a főhősünk, Violet Sorrengail a társaival ellentétben nem lovasnak, hanem írnoknak készült egész életében - ahogyan az édesapja is az volt. De ha a testvéreid is lovasok, és az édesanyád is az, ráadásul ennek az iskolának a vezetője, akkor bizony nem feltétlenül van beleszólásod abba, ha azt mondja, márpedig te is az leszel. Violetről tudni kell, hogy amellett, hogy csupán hat hónapja volt felkészülni a megmérettetésre, bizonyos izületi betegsége, csonttörékenysége, vérzékenysége is van, alacsony és törékeny, ezért is próbál a nővére, Mira az anyjukra hatni, hogy a halálba küldi. (A bátyjukat, Brennant már elveszítették.) 

De Lilith Sorrengail nem az a fajta, akire hatni lehet, miután elhatározott valamit, és bizony egy idő után Violetben is benne van az, hogy már-csak-azért-is megcsinálja. Többek közt ennek a kitartásnak, küzdeni akarásnak és az eszének köszönheti azt, hogy sorra sikeresen veszi a veszélyesebbnél veszélyesebb akadályokat, megpróbáltatásokat. 

A Basgiathon lévő tanulmányaid megkezdése a Mellvéden átkeléssel kezdődik, ami már kapásból az események kellős közepére dob - hiszen vagy átjutsz a keskeny, csúszós, szeles-viharos időben ezen a "hídon", vagy lezuhansz a szakadékba. Aztán ezután az elméleti órák és sokszor súlyos sérülésig, vagy akár halálig menő küzdelmekkel telnek a napjaid, amíg eljutsz a Vesszőfutásnak nevezett halálcsapdás akadálypályáig, a Bemutatásig, ahol a sárkányokkal kölcsönösen megnézhetitek egymást magatoknak, majd a Cséplésig - ahol teljesen egyedül kell megküzdened akár a társaiddal is, ha úgy döntenek, megölnek, és itt derül ki az is, kiválaszt-e egy sárkány magának. Természetesen ha igen, akkor sem garantált, hogy túléled az első éved, nemhogy a másodikat vagy harmadikat. 

Kifejezetten érdekfeszítő volt végigkövetni ezt egy olyan karakter szemszögéből, mint Violet - és egyszerűen odavagyok azért, amilyen karakterfejlődésen ő átment, nem máshogy, mint a puszta akaraterejéből, hogy márpedig ő nem adja fel. Szerintem nagyon könnyű azonosulni vele, szerethető, kitartó, ravasz és a végére bizony már erősnek is mondható. Hűséges és helyén van a szíve is, mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy önszántából védett meg egy kis sárkányt a biztos haláltól, túlerővel szemben, kockáztatva a saját épségét/életét is. 

Ami pedig a Tairnnel való kapcsolatát illeti, külön színfoltja a könyvnek. Tairnről tudni kell, hogy egy hatalmas, erős példány, ugyanakkor öt éve az akadémia közelében sem látták - a legutóbbi lovasa halála után ugyanis nem volt hajlandó kapcsolódni senkihez. Egészen addig, amíg fel nem bukkant Violet - és meg nem védte Andarnát. Minden morgolódása és szarkasztikus beszólásai ellenére Tairnnek igenis hatalmas szíve van, és végletekig megható az a szoros kapcsolat, ami nagyon gyorsan kialakul közte és Violet között. De erről spoilermentesen tovább írni lehetetlen lenne. 

Ez a könyv számomra mindenben nagyon erőteljes volt: a világépítésben és karaktermegalkotásban épp úgy, mint a kapcsolatok ábrázolásában és érzelmi hatásában - tele van izgalommal, kegyetlenséggel, váratlan és szívszaggató fordulatokkal, megható és hidegrázós jelenetekkel, és egy olyan lezárással, ami után kedved támad újrakezdeni, árulkodó jelek után kutatva és körülbelül a hajad kitépnéd, mire a kezedbe kerülhet a folytatás. Hatalmas kedvencem lett, főleg, hogy azonnal beszippantott és nagyon nehezen enged, szinte fájdalmas egy ilyen addiktív utazás után visszakerülni a valóságba. Külön ki kell emelnem, hogy bár majdnem 800 oldal, egyetlen unalmas vagy kicsit is lapos rész sem volt benne. Egyetlen egy sem. Ez az a könyv, amit ha este kezdesz el, hajnalig nem hagy aludni és az elolvasás után sem tudsz teljesen magadhoz térni. / A teljes értékelésemet itt érhetitek el./

+1. Tia Williams: 
Hét nap örökké 

A Hét nap örökké című könyv borítója rögtön felhívja élénk színeivel a figyelmet - én mégis lehet elmegyek mellette, ha az Álomgyár kiadó nem ajánlja fel olvasásra. Ezek után szúrta ki a szemem a bortón Jodi Picoult neve (ami nekem sokszor már garancia egy jó könyvre), illetve néhány értékelés után úgy éreztem, talán mégis adnom kellene neki egy esélyt. Habár az első oldalaknál még korántsem voltam meggyőződve arról, hogy ez biztosan az én könyvem lesz, végül annyira magába szippantott, hogy a végén csak ültem és sírtam. Sokkal de sokkal többet adott nekem, mint azt valaha gondolni vagy remélni mertem. Ez volt számomra az év legnagyobb meglepetése, ezért is van most itt. 

Tia Williams könyvében megismerjük Evát, aki egyedül neveli tizenkét éves kislányát, miközben sikereket ér el íróként az erotikus-romantikus fantasy sorozatával - de ahogy egyre előrébb haladunk a történetben, rájövünk, hogy ez csak a látszat, ami mögé rejtőzik; és igazából sokkal több és mélyebb gondolatok rejtőznek benne. Ha ezek nem jelentének elég kihívást, ott van az általa láthatatlan fogyatékosságnak nevezett migrénes betegsége, amit az írónő egyébként kellő érzékenységgel és saját tapasztalatot sejtető alapossággal mutat be (ezt igazolta is a köszönetnyilvánításban). Én sosem gondoltam azt, hogy "ugyan, ez csak egy kis fejfájás", mikor több ismerősöm - köztük a férjem is néha - szenvedett tőle, de ahogy Eva helyzete le lett írva, az elképesztően kegyetlennek tűnik; szerintem nagyon fontos, hogy Tia többek közt erre is próbálta felhívni a figyelmet, ugyanis igenis komoly dolog. 

A másik főszereplőnk Shane Hall, a rejtélyes, visszahúzódó, szépirodalomban kiemelkedő író, aki, mint kiderül, egy "problémás", kemény dolgokat megélt fiatalból vált az alkohollal megküzdő felnőtté... majd a hozzá hasonló, nehéz sorsú fekete gyerekek mentorává. Shane-be nagyon könnyű beleszeretni, az írásairól pedig úgy jellemzi a könyv, hogy konkrétan rákerestem, biztosan nem létezik-e, mert mindenáron olvasnék tőle. 

Külön érdekesség, hogy csak sötét bőrű karakterek vannak benne és egyszerre szívfájdító és hidegrázós arról olvasni, hogyan alakul az ő életük, milyen megpróbáltatásokkal, ítéletekkel, örökös kiszolgáltatottsággal kell szembenézniük... és micsoda traumákat élnek meg vagy milyen tragikus véget ér az életük sokszor. 

"Az élet túl rövid ahhoz, hogy bárki más legyen, mint önmaga."

A könyv legnagyobb színfoltja határozottan Audre, Eva lánya, aki elképesztő jellemmel és (fiatal kora ellenére) bölcsességgel rendelkező karakter, már csak az ő szála rengeteget hozzáadott az olvasmányélményhez. Önmagában is, illetve az anya-lánya kapcsolatuk miatt is, ugyanis Eva saját bőrén tanulta meg, mit is jelentene jó anyának lenni - tekintve, hogy az ő édesanyja sosem volt mellette igazán és mondhatni felcserélődtek a gondoskodó szerepek. Ennek ellenére vagy emellett Lizette szála valójában elég érdekes és erőteljes, még ha számomra borzasztó is, mert sosem lennék képes ilyen anya lenni. De emberek vagyunk, és nem mindig minden körülmény fekete - fehér. Leginkább a szürke árnyalatai a mérvadóak itt is. 

Alapvetően olvasmányos, humoros, könnyed történet, de a látszat néha csal, és ezek mögött olyan mély mondanivaló, komoly témák húzódnak meg, mint az egyedülálló szülőség, betegséggel és függőséggel való küzdelem, rasszizmus, ami a sötét bőrűeket éri, a nőkre irányuló hátrányos helyzetről sem beszélve, önmagunk felvállalása a menekülés helyett... Eva elrejtett soraiban pedig (amit a könyv végéig megírni sem mert) ott van egy női sorsokat központba helyező családtörténet, amit egy generációkra öröklődő kámeagyűrű követett végig. 

Összességében ez a könyv amellett, hogy szórakoztat és visszahozza a hitünket a szerelembe, tanít is, nem keveset: többek közt, hogy merjünk önmagunk lenni, őszintén, mert bármilyen démonnal is küzdünk meg, menekülni vagy rejtegetni a valódi énünket nem érdemes. Az élet sokszor igazságtalan, vagy egyenesen kegyetlen, ezért minden pillanatot megéri kihasználni, megbecsülni és egyszerűen csak megélni. / Ami kimaradt az könyv jellemzéséből, azt itt megtaláljátok./

Nos, ez volt az én 2023-as évem palettája, elég színesre sikeredett szerintem, ami a könyvek műfaját is illeti. Remélem, Ti is hasonló meghatározó élményekkel gazdagodtatok - és annyit elmondhatok, hogy már most, 2024 elején is csak csodás könyvek fordultak meg a kezemben eddig:)