Hajdú-Antal Zsuzsanna: Visszatérünk

Sziasztok!

Hajdú-Antal Zsuzsannától már évek óta szerettem volna olvasni, mikor végül 2019-ben megszereztem mindhárom könyvét - és mindhárommal szerelembe estem.

A másik két könyvéről is hozok majd értékelést, de talán ez a legnagyobb kedvencem a három közül; ez érintett meg a leginkább, valószínűleg azért is, mert valós történések adják az alapját.

TARTALOM:

"Kihúztam az íróasztalom fiókját, elővettem az öngyújtót, és remegő kézzel meggyújtottam a papírlap szélét. Beletörődve figyeltem, ahogy a láng kívülről befelé, egyre mohóbban falja az arcokra egyre kevésbé hasonlító széncsíkokat és az egymás felé hajló törzseket, amíg teljesen fel nem emészti." 

Szücs Kori középiskolás évei kora óta képtelen olajfestékkel festeni; azóta kizárólag fekete-fehér szénrajzok kerülnek ki a keze alól.

Mosonyi Anti a számítógépes játékok rabja, ami néha összekeveredik a rémálmaival. 

Egy nap mindketten megkapják ugyanazt a Facebook-meghívót. Kori, Anti és Csilla hosszú évek után először találkoznak az Ajtósi Dürer Gimnázium ötéves érettségi találkozóján. Nem csak a múlt kovácsolja össze őket, hanem a közösen megélt tragédia is, ami egyik pillanatról a másikra felforgatta az életüket. Ami után semmi sem volt többé ugyanolyan.

Ami után egyértelmű a feladat: megkeresni volt osztályfőnöküket, akinek jóval többet köszönhetnek, mint azt a középiskolában valaha is gondolták volna...

KIADÓ: Ciceró, 2019 

ISBN: 97896344321125

RENDELHETŐ: itt

A pipacsok ártatlanok – és mostantól én is máshogy nézek rájuk.

Hajdú-Antal Zsuzsi elárulta, hogy a könyv témáját valódi tragédia ihlette… azért írta meg, mert kísértette – mert bár van amit nem lehet elfelejteni; nem is szabad. Azt szerette volna, hogy mindannyian, akik olvassuk ezt a történetet, emlékezzünk.

Méltó megemlékezést szeretett volna – és ez sikerült is, én pedig ehhez méltó értékelést szeretnék írni; ha a kavargó érzéseim és könnyeim megengedik. (Ezért van az, hogy bár csillagos ötös a karaktermegalkotás és cselekményleírás is, az érzelmek visznek mindent, ezért leginkább arra térek ki.)

Mivel az első könyvem tőle szerelem volt első mondatra, a második pedig szintén, nem lepődtem meg azon, hogy a harmadik láttán azonnal jött a késztetés, hogy megvegyem és olvassam. De ez örökké tartó látásra lett szerelem.

A borítója már azelőtt belém égett, hogy megértettem volna a jelentőségét – de amikor ez megtörtént, az volt az egyik olyan pillanat az olvasás alatt, amikor teljesen kirázott a hideg. Minden eddigit megdöntött ez a szimbolizmus, a tervezője tehetsége előtt leborulok, mert minden, de minden benne van ebben a gyönyörű borítóban, ami a történet olvasása után marad az emberben. Minden.

Számítottam rá, hogy ez is letehetetlen lesz és gyorsan kiolvasom majd, de azért valahol mégis meglepett. Spoiler mentesen szólva nehéz, de ez tény: néha meg kellett állnom az olvasásban egy-egy pillanatra, mert vagy annyira fájdalmas volt, vagy annyira megható, vagy azzal az igazi költői szépséggel volt megfogalmazva, ami Zsuzsi eddigi írásait is jellemzi; mégis újra és újra rácsodálkozom. A hidegrázás és a könnyek pedig végigkísértek az oldalak közben, néha megszakítva egy-egy reményteli nevetéssel, szívfájdító emlékezéssel – mégis azzal a gondolattal, hogy mindig van tovább és soha nincsen teljesen késő.

Az alcím jelentősége egyértelmű az olvasás során (majdnem ugyanakkor derül rá fény, mint amikor a borítóéra), a „tényleges” címé viszont a végén nyer értelmet – legalábbis számomra akkor nyert.

Két nemhez hű szemszög, három hihetetlenül megtört, de ugyanennyire erős, szerethető karakter, egy borzalmas és ugyebár valós  tragédia, ami összeköti őket – és egy olyan leírhatatlan hála egy negyedik karakter felé és összetartás egymás iránt, amit olvasni kell.

Az Epilógusnál már sírtam, és mosolyogtam, és az összetört szívem csordultig telt…

Ezt a könyvet, ezt a nőt nemhogy érdemes, de egyenesen kötelező lenne olvasni. Mert ilyen értékekkel rendelkező, olvasmányos, gyönyörűen megfogalmazott ifjúsági és mégis kortalan könyveket nem tud akárki írni. Teljesen megérinti az ember lelkét és vele marad – legalábbis velem ez történt. Különösen ez a történet, már csak az érzékeny témája miatt… amit néha muszáj volt kicsit letennem, hogy feldolgozzam, de mégsem tudtam sokszor abbahagyni – megkockáztatom, hogy nem egyszer fogom még újraolvasni.

És bizony visszatértek…❤

Amy Harmon: Arctalan szerelem

Sziasztok! Ez sem mostani olvasmányom, de elég meghatározó darabja a könyvespolcomnak, több szempontból is: egyrészt a története miatt, másrészt mert ahogy az értékelésemben is benne van, egyfajta komfortzónámból lökött ki. Nagyon sok ideig volt a kívánságlistámon, mikor a tavalyi könyvfesztiválon végül megvettem, és miután elolvastam, rögtön megértettem, hogy lehet az, hogy évek után is ennyire népszerű. Kivételesen gyönyörű történet, ami nagyon magával ragadott. 

Az értékelés idézetei enyhén cselekményleírást tartalmazhatnak! 

TARTALOM: 

Ambrose Young nagyon szép volt - olyan szép, mint a romantikus regények borítóin látható férfiak. Ezt Fern Taylor is tudta, hiszen tizenhárom éves kora óta falta ezeket a könyveket. És mivel Ambrose Young ennyire szép volt, Fernnek meg sem fordult a fejében, hogy valaha is övé lehet a férfi... egészen addig, amíg Ambrose Young már nem volt szép többé. 

Az Arctalan szerelem egy kisváros története, ahonnan öt fiatalember indul el a háborúba, de közülük csak egy tér vissza. Az Arctalan szerelem a gyász története: a közös gyászé, az egyéni gyászé, a szépség, az élet és az önazonosság elvesztése fölötti gyászé. Az Arctalan szerelem egy lány szerelmének a története, amit egy megtört fiú iránt érez, és egy sebesült harcosé, akit ez az érzés egy hétköznapi lányhoz fűz. Az Arctalan szerelem a vigasztaló barátság története, a rendkívüli hősiességé, és egy olyan modern, hétköznapi A szépség és a szörnyeteg mese, amely megmutatja, hogy mindannyiunkban megtalálható egy kicsi a szépségből és a szörnyetegből is. 

KIADÓ: Twister Media, 2016 

ISBN: 9786155631061

RENDELHETŐ: itt

Mindenki főszereplő valakinek. Nincsenek mellékszereplők.* 

Nagyon nehéz ezt az értékelést megírnom. Most tényleg azt érzem, hogy nem lehet szavakkal kifejezni, mit érzek jelenleg – hogy milyen hatással is volt rám ez a könyv. Különleges helyre került a szívemben, és nem csak az író stílusa, története, karakterei, mondanivalója miatt, hanem azért is, mert kilökött egyfajta komfortzónámból. Mindig annyira vigyáztam a könyveimre, hogy sírni tudtam volna egy kisebb, önhibámon kívül keletkezett borítógyűrődésen is; de most először éreztem azt, hogy nem cetlizni-kiírni akarom azokat a gondolatokat, amik megérintettek, hanem kiemelni. Szövegkiemelővel. Eleinte furcsa volt, szokatlan, és nem is voltam benne biztos, hogy jó lesz-e ez; de így a végén már nem bánom. Egyedibb lett tőle a könyv, és még közelebb került hozzám, ha ez lehetséges.

* Ugyan ennek a történetnek nem feltétlenül Bailey Sheen (akitől a fenti idézet származik) a főszereplője, számomra mégis Ő volt az a karakter, aki a leginkább belopta magát a szívembe. A tartalom csak rejtetten említi, de az egész történetet és annak az eseményeit átjárja a lénye. Hihetetlenül különleges srác… az élet nem volt vele kegyes, mégis tele van optimizmussal, reménnyel, humorral. A küzdelem maga a győzelem. Az ő küzdelme is az. Egy igazi hős. 

Írhatnék még ide ezeregy dolgot és idézhetném tőle konkrétan a fél könyvet, de olvasni kell, és ezáltal megismerni. Viszont ezt nem tudom nem leírni:

– De miért éppen én, Bailey?

– Miért ne éppen te, Ambrose? Miért én? Miért éppen nekem kell egy rohadt kerekes székben leélnem az életemet?

– És miért Paulie és Grant? Miért Jesse és Beans? Miért történnek a jó emberekkel ilyen szörnyű dolgok?

– Azért, mert mindenkivel történnek szörnyű dolgok, Brosey. Csak annyira leköti a figyelmünket a saját bajunk, hogy nem látjuk, mennyire szenved a másik.

Ambrose természetesen a könyves szerelmeim közé lépett, és tényleg egy nagyon különleges srácról van szó. Aki szép, és sérült, és birkózik, és süt, és katona és Shakespeare-t idéz. Az ő karakterfejlődése, lelki vívódása, kiteljesedése kiemelkedő.

– Shakespeare azt írja: „Tolvaját lopja meg, ha mosolyog”. Bailey a bizonyíték arra, hogy ez így van. (...) Sokszor olyan dolgok történnek velünk, amelyek fölött sem hatalmunk, sem befolyásunk nincs. Ilyen például az, ha beteg testbe születünk, vagy ha megsérül az arcunk. Vagy elveszítjük azokat az embereket, akiket szeretünk, és akik nélkül nem akarunk élni.

(…) Kiraboltak minket. Én viszont elhatároztam, hogy mosolyogni fogok, mint ahogy Bailey tette, és meglopom a tolvajt.

Fern egy olyan női karakter, akivel azonnal azonosulni tudsz. Sebezhető, mégis erős, jólelkű, igazságos és még sorolhatnám.

– Szerintem az emberek olyanok, mint a festmények. Ha elég alaposan megnézed őket, már nem egy tökéletes orrot vagy egy szabályos fogsort fogsz látni. Nem a pattanások helyét fogod látni és nem is a gödröcskéket az arcon. Ezek fokozatosan elmosódnak, és hirtelen meglátod a színeket, az életet, és a szépség egészen új értelmet nyer.

Brose, Fern és Bailey kapcsolata – külön és együtt is – szintén áthatják az egész történetet, és annyira erőteljes, igazi és gyönyörű, hogy az … megrázó és felemelő egyszerre.

Ambrose legjobb barátai, Grant, Jesse, Paulie és Beans (valamint Fern és Bailey Ritaja is) mind-mind olyan szereplők voltak, akik annyira emberiek, cseppet sem hibátlanok vagy tökéletesek, és nagyon szerethetőek. Mindenki a maga módján.

A történetről annyit, hogy azonnal magával ragadott – annyira, hogy amikor elkezdtem, majdnem fent maradtam a metrón. Annyira, hogy letenni sem tudtam bár néha muszáj volt, úgy sírtam. Annyira, hogy azt hiszem, egy életre velem marad.

Ez nem egy nyálas, klisé szerelmi történet. Ennek a könyvnek a lapjait sokkal több érzelem fedi át: végtelen szeretet, meginghatatlan hűség, igazi barátság, rendkívüli bátorság, hősiesség, és a gyász nem egy fajtája. Nagyon komoly témákat boncolgat, de nem nyomasztóan. Nevettem, zokogtam, darabokra törtem, és még mindig csak ámulok, mennyire gyönyörűen volt megfogalmazva néhány gondolat. A történet Bevezetése és Utószava pedig eszméletlen keretet ad az egésznek.

Nem egyszer olvasós. Biztos vagyok benne, hogy még nem egyszer kézbe veszem.

A valódi szépséghez, ahhoz, amely nem kopik, és nem fakul, idő kell. A valódi szépséghez nyomás kell. A valódi szépséghez hihetetlen állhatatosság kell. A víz lassú csepegésének köszönhetjük a cseppköveket, a földkéreg lassú mozgása hozza létre a hatalmas hegyeket, a tengerek és óceánok fáradhatatlan hullámverése tördeli apró darabokra a sziklákat és simítja el a durva éleket. És az erőszakból, a tébolyból, a szelek üvöltéséből és a hullámok bömböléséből megszületik valami jobb, valami, ami addig nem létezett. És mi tűrünk. Hisszük, hogy van cél. Hisszük, hogy a világ több, mint amit látunk belőle. Hisszük, hogy tanulhatunk a veszteségeinkből, hiszünk a szeretet erejében, és hiszünk abban, hogy ott rejtőzik bennünk a szépség, amely csodálatosabb annál, mint amit a szem képes meglátni.

Soha nem lehetek elég hálás Amynek, amiért megírta ezt a szívet-lelket rengető történetet, ami örökre a részem lesz. Egy cseppet sem lep meg, hogy évekkel a megjelenése után is híre megy, és bár az első könyvem volt az írónőtől, biztos, hogy nem az utolsó – minden egyes írása a polcomra, az életembe kell.❤