Sziasztok!
Hajdú-Antal Zsuzsannától már évek óta szerettem volna olvasni, mikor végül 2019-ben megszereztem mindhárom könyvét - és mindhárommal szerelembe estem.
A másik két könyvéről is hozok majd értékelést, de talán ez a legnagyobb kedvencem a három közül; ez érintett meg a leginkább, valószínűleg azért is, mert valós történések adják az alapját.
TARTALOM:
"Kihúztam az íróasztalom fiókját, elővettem az öngyújtót, és remegő kézzel meggyújtottam a papírlap szélét. Beletörődve figyeltem, ahogy a láng kívülről befelé, egyre mohóbban falja az arcokra egyre kevésbé hasonlító széncsíkokat és az egymás felé hajló törzseket, amíg teljesen fel nem emészti."
Szücs Kori középiskolás évei kora óta képtelen olajfestékkel festeni; azóta kizárólag fekete-fehér szénrajzok kerülnek ki a keze alól.
Mosonyi Anti a számítógépes játékok rabja, ami néha összekeveredik a rémálmaival.
Egy nap mindketten megkapják ugyanazt a Facebook-meghívót. Kori, Anti és Csilla hosszú évek után először találkoznak az Ajtósi Dürer Gimnázium ötéves érettségi találkozóján. Nem csak a múlt kovácsolja össze őket, hanem a közösen megélt tragédia is, ami egyik pillanatról a másikra felforgatta az életüket. Ami után semmi sem volt többé ugyanolyan.
Ami után egyértelmű a feladat: megkeresni volt osztályfőnöküket, akinek jóval többet köszönhetnek, mint azt a középiskolában valaha is gondolták volna...
KIADÓ: Ciceró, 2019
ISBN: 97896344321125
RENDELHETŐ: itt
A pipacsok ártatlanok – és mostantól én is máshogy nézek rájuk.
Hajdú-Antal Zsuzsi elárulta, hogy a könyv témáját valódi tragédia ihlette… azért írta meg, mert kísértette – mert bár van amit nem lehet elfelejteni; nem is szabad. Azt szerette volna, hogy mindannyian, akik olvassuk ezt a történetet, emlékezzünk.
Méltó megemlékezést szeretett volna – és ez sikerült is, én pedig ehhez méltó értékelést szeretnék írni; ha a kavargó érzéseim és könnyeim megengedik. (Ezért van az, hogy bár csillagos ötös a karaktermegalkotás és cselekményleírás is, az érzelmek visznek mindent, ezért leginkább arra térek ki.)
Mivel az első könyvem tőle szerelem volt első mondatra, a második pedig szintén, nem lepődtem meg azon, hogy a harmadik láttán azonnal jött a késztetés, hogy megvegyem és olvassam. De ez örökké tartó látásra lett szerelem.
A borítója már azelőtt belém égett, hogy megértettem volna a jelentőségét – de amikor ez megtörtént, az volt az egyik olyan pillanat az olvasás alatt, amikor teljesen kirázott a hideg. Minden eddigit megdöntött ez a szimbolizmus, a tervezője tehetsége előtt leborulok, mert minden, de minden benne van ebben a gyönyörű borítóban, ami a történet olvasása után marad az emberben. Minden.
Számítottam rá, hogy ez is letehetetlen lesz és gyorsan kiolvasom majd, de azért valahol mégis meglepett. Spoiler mentesen szólva nehéz, de ez tény: néha meg kellett állnom az olvasásban egy-egy pillanatra, mert vagy annyira fájdalmas volt, vagy annyira megható, vagy azzal az igazi költői szépséggel volt megfogalmazva, ami Zsuzsi eddigi írásait is jellemzi; mégis újra és újra rácsodálkozom. A hidegrázás és a könnyek pedig végigkísértek az oldalak közben, néha megszakítva egy-egy reményteli nevetéssel, szívfájdító emlékezéssel – mégis azzal a gondolattal, hogy mindig van tovább és soha nincsen teljesen késő.
Az alcím jelentősége egyértelmű az olvasás során (majdnem ugyanakkor derül rá fény, mint amikor a borítóéra), a „tényleges” címé viszont a végén nyer értelmet – legalábbis számomra akkor nyert.
Két nemhez hű szemszög, három hihetetlenül megtört, de ugyanennyire erős, szerethető karakter, egy borzalmas és ugyebár valós tragédia, ami összeköti őket – és egy olyan leírhatatlan hála egy negyedik karakter felé és összetartás egymás iránt, amit olvasni kell.
Az Epilógusnál már sírtam, és mosolyogtam, és az összetört szívem csordultig telt…
Ezt a könyvet, ezt a nőt nemhogy érdemes, de egyenesen kötelező lenne olvasni. Mert ilyen értékekkel rendelkező, olvasmányos, gyönyörűen megfogalmazott ifjúsági és mégis kortalan könyveket nem tud akárki írni. Teljesen megérinti az ember lelkét és vele marad – legalábbis velem ez történt. Különösen ez a történet, már csak az érzékeny témája miatt… amit néha muszáj volt kicsit letennem, hogy feldolgozzam, de mégsem tudtam sokszor abbahagyni – megkockáztatom, hogy nem egyszer fogom még újraolvasni.
És bizony visszatértek…❤
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése