Nyáry Luca: Vigyázat, törékeny!

Sziasztok! 

A 2019-es év nem  egy mélyreható, fantasztikus könyvet tartogatott a számomra, de a fiatal és mégis hihetetlenül koraérett, elképesztően tehetséges Nyáry Luca első könyve messze az élre került. Nagyon fontos és érzékeny témát/témákat boncolgat a Vigyázat, törékeny! és hihetetlen, amit ez a lány írás alatt véghez vitt ebben a regényben. Az értékelésemből kiderül, mennyire. 

TARTALOM: 

A boldogságon nincs lejárati dátum? 

Zsófi tizenhat éves, a legjobb barátja a fülhallgatója, az érzelmek kikészítik és fogalma sincsen, hogyan tovább. Az anyja halála óta hibás puzzle darabként tengődik, élete egy véget nem érő lejtő. Zsófi retteg attól, mi várja az alján, éppen ezért úgy dönt, hogy nem is akarja megtudni és inkább az életből kivezető utat választja. Ehhez azonban még el kell intéznie valamit: megakarja magyarázni a húgának, hogy miért teszi ezt. Zsófi összeszedi életének minden olyan eseményét, ami ehhez a naphoz vezetett; félrecsúszott estéket, kísértő emlékeket és kisiklott barátságokat. 

Vajon törvényszerű egy ekkora tragédia után az összeroppanás, vagy elcsíphetőek azok a pillanatok, amikor még van választás? A keserédes és realisztikusan durva jelenetekben bővelkedő regény ezekre is választ keres. 

Nyáry Luca első könyve kendőzetlenül mutatja be a depresszió legkeményebb arcait is. A Vigyázat, törékeny! nem egy csupán tehetséges fiatal szerző regénye, hanem korrajz és látlelet is, a szereplőké és a kamasz lété egyaránt. Rólad - Neked. 

KIADÓ: Menő Könyvek, 2019

ISBN: 9789634037385

RENDELHETŐ: itt

Miután kiemeltem a lentebb látható képmontázson az idézetet (és a legszívesebben egyébként kiírnék még jó párat), pár percig csak néztem magam elé, hogy mégis mit, vagy inkább hogyan írhatnék.

Az ilyen könyvek miatt az olvasás a lételemem és az ilyen könyvek miatt tartom azt, hogy nem elég az öt csillag értékelésnek Molyon  ráadásul nekem nincsen egyforma öt csillag, bonyolult egy ember vagyok.

A lényeg: felesleges csillagokban mérni valamit, ami ennyire kiemelkedő, minden téren.

Azóta olvasok, amióta tudok – lassan tizenhét éve –, napi rendszerességgel is már körülbelül tíz éve; szóval nem egy könyvet olvastam (vagy fogok még), és mégis… nem tudom, olvastam-e valaha olyan könyvet, ami ilyen sok téren a legjobb. Ifjúságiban, komoly témák átadásában… mindenben.

Tudjátok, van az az érzés, amikor elemi erővel tör rátok: ez a könyv nekem kell. Nos, velem pontosan ez történt. Jobban, mint eddig valaha, bármelyik könyvnél.

Már a megjelenése előtt kívánságlistára tettem, két kedves a barátnőm (Kata és Judit) véleménye után pedig azonnal tudtam, hogy minél hamarabb meg kell vennem. Mikor legutóbb találkoztam velük, nem is volt tervben, hogy könyvesboltba megyünk. Az meg, hogy én könyvet veszek, pláne nem. Azt hiszem, összeesküdtek ellenem :D De az, hogy mindketten sírtak rajta, nem sokszor fordul elő; az pedig, hogy kérleljenek, vegyem meg – szinte soha. A kezemben volt, de visszatettem és kisétáltunk… körülbelül három métert, mikor belém hasított, hogy „a fenébe, nekem ez a könyv MOST kell!”, és visszafordultam. Megvettem. Még aznap este elkezdtem és másnap este csuktam be. Sírva.

Elképesztő, hogy ezt egy ma köztünk élő, tizennyolc éves lány írta. Nem is akárhogyan. ÍGY írni valamiről sajnos tapasztalat kell – és ez van is, az övé és a környezetéé. Az a vicces, hogy én mikor anno, tizenhat évesen olvastam a Tizenhárom okom volt…ot, szerettem, ahogyan később a sorozat is tetszett – azért, mert tudtam, mit szeretne átadni. De nem sikerült. Most, Luca könyvét, Zsófi történetét olvasva nem csak tudtam, hanem éreztem is – mert különböző háttérrel is tudsz azonosulni ugyanazzal az érzéssel – ráadásul ki tudja, hány embernek segít ezzel, ami pedig még fontosabb, hogy nem árt vele. És ez a nem mindegy. Lucának sikerült az, ami Jay Ashernek, a Netflixnek és sok más embernek nem: olyan valósághűen átadni ennyire komoly témát/témákat, ahogy az tényleg élethű, egy nagyobb traumától az „apróbbakig”, (az öngyilkosságig, mint lehetőség) – mindenféle problematizálás vagy túlromantizálás nélkül. És úgy, ahogy ezt egy fiatal tényleg megéli, ugyanazokkal a társadalmi stigmákkal, ahogyan a való életben van. Szóval a tizenéves énem szerette a Tizenhárom okom volt…ot leginkább azt, ami lehetett volna, a huszonéves viszont szinte megveti. Aki hozzám hasonlóan szerette régen vagy akár most, az felejtse is el inkább. Aki pedig csalódott benne, az olvassa el a Vigyázat, törékeny!t, és máris helyreáll minden.

Ez a könyv egy fiatal, magyar író, egy mai, hozzánk hasonló lány kendőzetlenül őszinte, szókimondó, brutális, mégis megható küzdelme azzal, amin nagyon sok, ha nem minden fiatal átmegy egyszer. És a legszívesebben most mindenki kezébe odaadnám, akiébe lehet – sőt, a saját polcára tenném, mert ráadásul újraolvasós. Fiataloknak, idősebbeknek, diákoknak, tanároknak, szülőknek, gyerekeknek.

Ugyanis ez a könyv mindent vitt nálam 2019-ben, és az életemben is olyan olvasmány lett, amit nem egyszer újraolvasok még – minden évben  büszkeséggel, hogy ilyen tehetséges, érzékeny, csodálatos lány él köztünk, és nem fél kiírni magából azt, amit ki kell♡ 

Emilly Palton: Néma bűnök

Sziasztok! Ezzel a régebbi könyvértékelésemmel nem csak egy olyan könyvre szeretném felhívni a figyelmet, amit egy köztünk élő magyar imádni való nő írt, és mindenképpen érdemes olvasni - hanem egy nagyon fontos témára is: a családon belüli erőszakra. Nem egy könyvben, filmben került már ez a téma feldolgozásra, és nem is egyet láttam vagy olvastam ezek közül; de mind közül ez sok szempontból kiemelkedő számomra. Talán azért, mert az írónővel történt meg, mert itt, ebben az országban történt meg, és ki tudja, hány emberrel történik még... Ide szeretném is mindenekelőtt kiemelni az Előszó egy pár sorát: 

(...) Nemrég egy "kedves" férfi politikusunk azt nyilatkozta, Magyarországon nincs családon belüli erőszak.* Szerinte. 

Egy dolgot még az elején szeretnék tisztázni: minden egyes szó igaz. Ez az én szemszögem, akinek nem tetszik, annak ott a lehetőség, hogy megírja a sajátját. Amiket én leírok, az mind-mind személyes tapasztalat, nem mondták, nem mesélték, nem hallottam. Átéltem. 

* Ez volt az első alkalom, hogy az írónő megdöbbentett - és ez a fő oka annak, hogy minél több emberhez el kell jutnia ennek a könyvnek! 

TARTALOM:

Nehéz lehet az élet egy olyan családban, ahol az ember fiúnak készült, de lánynak születik.
Az anyai szeretet mint olyan, csak egy eltorzult, hideg formában létezik, ha egyáltalán van, míg az apa nem riad vissza a gyermek bántalmazásától sem.
A családon belüli erőszak nagyon is valós, erre pedig E. Palton önéletrajzi regénye, a Néma bűnök egy kiváló bizonyíték. 

" Ez a regény talán nem könnyen olvasható, mert mesélős, egyszerre szarkasztikus és szívet szorongató memoár. Egy nem hétköznapi könyv a sajnos mindennapos magyar valóságról. Érdemes elolvasni, mert Emilly saját világot teremt. Egyedi stand-up komikus stílusban teszi ezt, hiszen a rémségeket csak humorral lehet elviselni." - Robin O'Wrightly, író

KIADÓ: Mogul, 2018

ISBN: 9786150022376

RENDELHETŐ: itt

Nem egy könyvet olvastam (tizenhat év alatt) és ezek közül nem is egy komolyabbat mert vagyok olyan mazochista, hogy ezeket imádom – de ez más. Annyira különleges, intenzív, fájdalmas és hatalmas élmény; nagyobb, mint bármi, ami eddig hatással volt rám. Már az első pár oldalban a lelkem minden érzelmi skáláját kiütötte.

Nagyon régóta kívánságlistás volt ez a könyv, már azelőtt is, hogy megjelent volna. Bár eleinte nem is tudtam, miről fog szólni – csak láttam az írónő pár posztját, aki már akkor is nagyon szimpatikus volt egyébként. Amikor végül elolvastam a könyv tartalmát, és kiszúrta a szemem az, hogy önéletrajzi, ledöbbentem. A téma miatt is, de főként azért, mert Emillyt egy szarkazmussal, hatalmas humorral megáldott nőnek „ismertem meg”.

Végül egy évbe telt, mire a kezembe foghattam a könyvet, de teljesen megérte. Az előszót elolvastam, és automatikusan majdnem tovább is lapoztam… de éppen egy másik könyvet olvastam, és nekem egyszerre kettő nem megy, legalábbis egy időben nem. Maximum ha az egyikről váltok a másikra egy kicsit – és most is ez volt a helyzet, annyira nem hagyott nyugodni.

Kellett ez az egy év, hogy felkészüljek rá lelkileg, bár nem tudom, erre mennyire lehet, mert így is teljes sokkban vagyok.

Az írásmódja olvasmányos, naplószerű, és tényleg ugrál az időben, bár ez engem nem zavart. Benne van a szarkasztikus humor, minden boldogság és szívfájdalom és a gyomorforgató rettegés.

Ez nem olyan, mint más könyvek, ahol írok az íróról, a borítóról** , a karakterekről és a történetről.

Alapvetően akkor is az érzelmeimet írom le, azt, hogy milyen hatással volt rám a könyv; de ez most nehéz. Mert igaz, mert megtörtént, és ki tudja, hány emberrel történik meg a mai nap is. És annyi érzelem van most bennem, amit nehéz megemészteni – csak kavarognak, és én is azt kérdezem: miért?

A karaktermegalkotásról itt nehéz szót ejteni, hiszen a „főhős” maga az író, a többi karakter főként a családtagjai, barátai, ismerősök és ismeretlenek, akik segítették vagy bántották az évek során, a történet pedig maga az élete – nem valami, amit kitalált, valami, ami igaz lehetne, hanem amit átélt. Igazi hullámvasút, a szó szoros értelmében: hangosan nevettem, aztán ledöbbentem, mosolyogtam, elszorult a szívem, levegőt sem mertem venni, sírtam, dühöngtem, meghatódtam, reménykedtem, összetörtem, sokkot kaptam. És ez így végig, váltakozva.

Letaglóz a tudat, hogy ez igaz. Hogy valóban megtörtént. Hogy ilyen van és megtörténhet.

Sok könyv tanított már meg arról, hogy nem minden fekete és fehér – minden a szürke árnyalata. De talán semmi nem mutatta meg annyira, mint Em apjának a személye. Egy szülő van, hogy szigorúbb az átlagnál, főleg ha rendőr (ez amúgy egy nagyon durva kontraszt szerintem a történtekkel szemben) vagy katona, bár én ezt a saját édesapámnál soha nem éreztem. Valahogyan ő külön tudta venni a kettőt, nem folytak egymásba a határok: a munkahelyén katona, otthon viszont férj és apa. A kettő nem ugyanaz. De hogy miért nem fekete és fehér az ő helyzete?

Hiszen nem helyes az, hogy kezet emel bárkire, nem is akárhogyan, már hogyan is lehetne az? Nem, tényleg nem az. Rosszul is voltam, mikor ezeket a részeket olvastam. DE. Rengeteget hozzáadott az, amit Em közben leírt nekem róla. Ennek tudatában végig kettős érzésem volt vele kapcsolatban: tudtam, hogy borzalmas, amit csinál, de azt is, hogy sok-sok évvel később talán megpróbálhatta volna ezt helyrehozni, ha nem szól közbe az élet. És bármennyire szörnyű és elfogadhatatlan, mert szerintem az, és nincs is rá igazán mentség – az, amit tett, akkor is, szerintem tragikus, hogy ez az esély elveszett, és sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha.

Valamint valahol mélyen ő mégis szerette és törődött a lányaival, akkor is, ha a haragját nem tudta kezelni, és ez szinte megbocsáthatatlan tetteket szült.

Akivel kapcsolatban viszont egyértelműbbek az érzéseim, az az a nő, aki Em édesanyjának mondhatná magát – de nem az. Mert egy olyan nő, akire ezt a szót nem lehet használni. Én legalábbis nem tudom, sajnálom. Sohasem fogom megérteni, miért, és nem is akarom. Tudom, hogy valószínűleg a férjével bántották egymást lelkileg és neki sem volt egyszerű, hogy kötelessége volt, ami másnak egy gesztus (gondolok itt a kávécsinálásra), de a probléma az, hogy a gyerekeiről gondoskodni már nem tartozott ezek közé. Az, hogy a szintén gyerek nővéreid nevelnek fel inkább, nem az anyukád, az egyszerűen… hihetetlen. Hihetetlen, hogy valakiben ennyi keserűség, érdektelenség, szadista közöny legyen, és semmi anyai szeretet. Nekem ő sokkal de sokkal rosszabbá vált azáltal, amiket tett vagy éppen nem tett, amiket mondott, vagy ahogyan viselkedett. Tényleg felfogni sem tudom ezt, és nagyon fáj. Nagyon fáj, mert én, aki megtapasztalhattam, milyen határtalan és erős egy anya szeretete és támogatása – bele sem akarok gondolni, hogy ez valaki számára nem egyértelmű, nem létezik… szerintem egy igazi anya él, hal, öl a gyerekeiért – akár szó szerint is. De lehet, ez csak az én véleményem.

Em két nővére olyanok voltak, akár a tűz és víz – és nekem is a „menedéket” biztosították, ahogy olvastam a nehéz időszakokról, nem csak neki, amikor átélte.

Aki még igazán közel került hozzám, az Ricsi és talán Anita. Leginkább az előbbi.

És spoiler mentesen is, fáj érte a szívem. Egy kicsit talán magamra emlékeztet abban, hogy én is mindig ott és azon segítek, akin csak tudok. Ha ismertem volna, valószínűleg imádtam volna. Nevettem és zokogtam miatta. Többet nem tudok írni.

** A borító gyönyörűséges, kifejező, és a regény egy egyszerre szívszorító és reményteli momentumát idézi számomra – bár az egész történet hangulatát átadja, főleg így olvasás után. Imádom. A könyvet is imádtam, már amennyire lehet ezt a szót használni ebben az esetben.

Egy egyedi, megrázó, szarkasztikus, egyszerre hétköznapi és költői szépséggel megírt iromány ez, démonokról, akik bennünk és köztünk élnek, és a fényről az alagút végén, arról, hogy talán a legkilátástalanabb helyzetben is van remény. De ez még messze nem a történet vége – gyermekkortól az első szerelemig, és úgy érzem, a java még csak ezután jön.

Ha találkozom az írónővel, márpedig tervezem, akkor egy hatalmas ölelés mindenképpen lesz – adok és kérek is. Mert bár lehet, hogy nem érzi, de akkora lelkierővel rendelkezik, ami számomra igazán példaértékű. ❤

" A csillagokra, mert meghallgatnak bennünket, és az álmokra, amik teljesülnek."

Hát, sziasztok! 

Nem is tudom, hol kezdjem... amióta tudok, olvasok. 
Emlékszem, mikor 7 éves koromban édesapám beíratott könyvtárba, arra, hogy milyen sokan ismertek ott, hogy konkrétan láttak felnőni; arra, hogy a nénikém mennyi könyvet hozott nekem maga is a könyvtárból; arra, amikor az első könyvemet kaptam meg, hogy mikor kezdtem el napi szinten olvasni, és hogy mennyit gyarapodott a könyvespolcom az évek alatt. 

Ahhoz képest a Molyt sem használom túlságosan régóta. Egy-két éve az életem része rendszeresen, de értékeléseket már azelőtt is mindig szívesen írtam. Évek óta tervezek blogolni, ez mindig nagy álmom volt, csak vagy eszközöm, vagy elég bátorságom nem volt hozzá sokáig. 

Viszont az elmúlt időszakban egyre több visszajelzést kaptam, sőt, én magam is láttam a fejlődést a fogalmazásaimban, és most jutottam el arra a szintre, hogy igazán ki merjek lépni a komfortzónáimból.

Így, 24 éves koromra, igazi könyvmolyként sokak biztatására úgy döntöttem, belevágok és lassacskán alakulok... hogy mit találhattok meg nálam?

Mindent, ami olvasással és könyvekkel kapcsolatos, legyen az magyar vagy külföldi, nagyon sok zsánerben olvasok; írok nektek az olvasmányaimról, bőven van a múltból is értékelésem és a jövőben is tervezem - mert tudni kell rólam, hogy nem tudok új könyvbe kezdeni, amíg nem írtam ki az érzéseimet az előzőről; valamint találhattok itt (rövidebb) saját írásokat is.