Emilly Palton: Néma bűnök

Sziasztok! Ezzel a régebbi könyvértékelésemmel nem csak egy olyan könyvre szeretném felhívni a figyelmet, amit egy köztünk élő magyar imádni való nő írt, és mindenképpen érdemes olvasni - hanem egy nagyon fontos témára is: a családon belüli erőszakra. Nem egy könyvben, filmben került már ez a téma feldolgozásra, és nem is egyet láttam vagy olvastam ezek közül; de mind közül ez sok szempontból kiemelkedő számomra. Talán azért, mert az írónővel történt meg, mert itt, ebben az országban történt meg, és ki tudja, hány emberrel történik még... Ide szeretném is mindenekelőtt kiemelni az Előszó egy pár sorát: 

(...) Nemrég egy "kedves" férfi politikusunk azt nyilatkozta, Magyarországon nincs családon belüli erőszak.* Szerinte. 

Egy dolgot még az elején szeretnék tisztázni: minden egyes szó igaz. Ez az én szemszögem, akinek nem tetszik, annak ott a lehetőség, hogy megírja a sajátját. Amiket én leírok, az mind-mind személyes tapasztalat, nem mondták, nem mesélték, nem hallottam. Átéltem. 

* Ez volt az első alkalom, hogy az írónő megdöbbentett - és ez a fő oka annak, hogy minél több emberhez el kell jutnia ennek a könyvnek! 

TARTALOM:

Nehéz lehet az élet egy olyan családban, ahol az ember fiúnak készült, de lánynak születik.
Az anyai szeretet mint olyan, csak egy eltorzult, hideg formában létezik, ha egyáltalán van, míg az apa nem riad vissza a gyermek bántalmazásától sem.
A családon belüli erőszak nagyon is valós, erre pedig E. Palton önéletrajzi regénye, a Néma bűnök egy kiváló bizonyíték. 

" Ez a regény talán nem könnyen olvasható, mert mesélős, egyszerre szarkasztikus és szívet szorongató memoár. Egy nem hétköznapi könyv a sajnos mindennapos magyar valóságról. Érdemes elolvasni, mert Emilly saját világot teremt. Egyedi stand-up komikus stílusban teszi ezt, hiszen a rémségeket csak humorral lehet elviselni." - Robin O'Wrightly, író

KIADÓ: Mogul, 2018

ISBN: 9786150022376

RENDELHETŐ: itt

Nem egy könyvet olvastam (tizenhat év alatt) és ezek közül nem is egy komolyabbat mert vagyok olyan mazochista, hogy ezeket imádom – de ez más. Annyira különleges, intenzív, fájdalmas és hatalmas élmény; nagyobb, mint bármi, ami eddig hatással volt rám. Már az első pár oldalban a lelkem minden érzelmi skáláját kiütötte.

Nagyon régóta kívánságlistás volt ez a könyv, már azelőtt is, hogy megjelent volna. Bár eleinte nem is tudtam, miről fog szólni – csak láttam az írónő pár posztját, aki már akkor is nagyon szimpatikus volt egyébként. Amikor végül elolvastam a könyv tartalmát, és kiszúrta a szemem az, hogy önéletrajzi, ledöbbentem. A téma miatt is, de főként azért, mert Emillyt egy szarkazmussal, hatalmas humorral megáldott nőnek „ismertem meg”.

Végül egy évbe telt, mire a kezembe foghattam a könyvet, de teljesen megérte. Az előszót elolvastam, és automatikusan majdnem tovább is lapoztam… de éppen egy másik könyvet olvastam, és nekem egyszerre kettő nem megy, legalábbis egy időben nem. Maximum ha az egyikről váltok a másikra egy kicsit – és most is ez volt a helyzet, annyira nem hagyott nyugodni.

Kellett ez az egy év, hogy felkészüljek rá lelkileg, bár nem tudom, erre mennyire lehet, mert így is teljes sokkban vagyok.

Az írásmódja olvasmányos, naplószerű, és tényleg ugrál az időben, bár ez engem nem zavart. Benne van a szarkasztikus humor, minden boldogság és szívfájdalom és a gyomorforgató rettegés.

Ez nem olyan, mint más könyvek, ahol írok az íróról, a borítóról** , a karakterekről és a történetről.

Alapvetően akkor is az érzelmeimet írom le, azt, hogy milyen hatással volt rám a könyv; de ez most nehéz. Mert igaz, mert megtörtént, és ki tudja, hány emberrel történik meg a mai nap is. És annyi érzelem van most bennem, amit nehéz megemészteni – csak kavarognak, és én is azt kérdezem: miért?

A karaktermegalkotásról itt nehéz szót ejteni, hiszen a „főhős” maga az író, a többi karakter főként a családtagjai, barátai, ismerősök és ismeretlenek, akik segítették vagy bántották az évek során, a történet pedig maga az élete – nem valami, amit kitalált, valami, ami igaz lehetne, hanem amit átélt. Igazi hullámvasút, a szó szoros értelmében: hangosan nevettem, aztán ledöbbentem, mosolyogtam, elszorult a szívem, levegőt sem mertem venni, sírtam, dühöngtem, meghatódtam, reménykedtem, összetörtem, sokkot kaptam. És ez így végig, váltakozva.

Letaglóz a tudat, hogy ez igaz. Hogy valóban megtörtént. Hogy ilyen van és megtörténhet.

Sok könyv tanított már meg arról, hogy nem minden fekete és fehér – minden a szürke árnyalata. De talán semmi nem mutatta meg annyira, mint Em apjának a személye. Egy szülő van, hogy szigorúbb az átlagnál, főleg ha rendőr (ez amúgy egy nagyon durva kontraszt szerintem a történtekkel szemben) vagy katona, bár én ezt a saját édesapámnál soha nem éreztem. Valahogyan ő külön tudta venni a kettőt, nem folytak egymásba a határok: a munkahelyén katona, otthon viszont férj és apa. A kettő nem ugyanaz. De hogy miért nem fekete és fehér az ő helyzete?

Hiszen nem helyes az, hogy kezet emel bárkire, nem is akárhogyan, már hogyan is lehetne az? Nem, tényleg nem az. Rosszul is voltam, mikor ezeket a részeket olvastam. DE. Rengeteget hozzáadott az, amit Em közben leírt nekem róla. Ennek tudatában végig kettős érzésem volt vele kapcsolatban: tudtam, hogy borzalmas, amit csinál, de azt is, hogy sok-sok évvel később talán megpróbálhatta volna ezt helyrehozni, ha nem szól közbe az élet. És bármennyire szörnyű és elfogadhatatlan, mert szerintem az, és nincs is rá igazán mentség – az, amit tett, akkor is, szerintem tragikus, hogy ez az esély elveszett, és sosem tudjuk meg, mi lett volna, ha.

Valamint valahol mélyen ő mégis szerette és törődött a lányaival, akkor is, ha a haragját nem tudta kezelni, és ez szinte megbocsáthatatlan tetteket szült.

Akivel kapcsolatban viszont egyértelműbbek az érzéseim, az az a nő, aki Em édesanyjának mondhatná magát – de nem az. Mert egy olyan nő, akire ezt a szót nem lehet használni. Én legalábbis nem tudom, sajnálom. Sohasem fogom megérteni, miért, és nem is akarom. Tudom, hogy valószínűleg a férjével bántották egymást lelkileg és neki sem volt egyszerű, hogy kötelessége volt, ami másnak egy gesztus (gondolok itt a kávécsinálásra), de a probléma az, hogy a gyerekeiről gondoskodni már nem tartozott ezek közé. Az, hogy a szintén gyerek nővéreid nevelnek fel inkább, nem az anyukád, az egyszerűen… hihetetlen. Hihetetlen, hogy valakiben ennyi keserűség, érdektelenség, szadista közöny legyen, és semmi anyai szeretet. Nekem ő sokkal de sokkal rosszabbá vált azáltal, amiket tett vagy éppen nem tett, amiket mondott, vagy ahogyan viselkedett. Tényleg felfogni sem tudom ezt, és nagyon fáj. Nagyon fáj, mert én, aki megtapasztalhattam, milyen határtalan és erős egy anya szeretete és támogatása – bele sem akarok gondolni, hogy ez valaki számára nem egyértelmű, nem létezik… szerintem egy igazi anya él, hal, öl a gyerekeiért – akár szó szerint is. De lehet, ez csak az én véleményem.

Em két nővére olyanok voltak, akár a tűz és víz – és nekem is a „menedéket” biztosították, ahogy olvastam a nehéz időszakokról, nem csak neki, amikor átélte.

Aki még igazán közel került hozzám, az Ricsi és talán Anita. Leginkább az előbbi.

És spoiler mentesen is, fáj érte a szívem. Egy kicsit talán magamra emlékeztet abban, hogy én is mindig ott és azon segítek, akin csak tudok. Ha ismertem volna, valószínűleg imádtam volna. Nevettem és zokogtam miatta. Többet nem tudok írni.

** A borító gyönyörűséges, kifejező, és a regény egy egyszerre szívszorító és reményteli momentumát idézi számomra – bár az egész történet hangulatát átadja, főleg így olvasás után. Imádom. A könyvet is imádtam, már amennyire lehet ezt a szót használni ebben az esetben.

Egy egyedi, megrázó, szarkasztikus, egyszerre hétköznapi és költői szépséggel megírt iromány ez, démonokról, akik bennünk és köztünk élnek, és a fényről az alagút végén, arról, hogy talán a legkilátástalanabb helyzetben is van remény. De ez még messze nem a történet vége – gyermekkortól az első szerelemig, és úgy érzem, a java még csak ezután jön.

Ha találkozom az írónővel, márpedig tervezem, akkor egy hatalmas ölelés mindenképpen lesz – adok és kérek is. Mert bár lehet, hogy nem érzi, de akkora lelkierővel rendelkezik, ami számomra igazán példaértékű. ❤