Morgan Matson: Páratlan nyár

Sziasztok, 

ma egy könnyedebb, igazán nyárias könyvet hoztam Nektek, ami annyira jól esett a lelkemnek, és bátorítok mindenkit, hogy olvassa el, ha egy teljes kikapcsolódást szeretne - most még a feelingje is meglesz a jó idő miatt. Bár ez valószínűleg nem olyan nyár, mint szeretnénk, Morgan Matson története nyújt egy kis ízelítőt abból, milyen is lehetne. 

TARTALOM: 

Sloane kirángatta Emilyt a csigaházából és egy teljesen más életszemléletet mutatott neki. Életük legjobb nyarára készültek, amikor Sloane egyszer csak eltűnt és csupán egy listát hagyott maga után.

A listán tizenhárom feladat szerepelt, amelyekre Emily amúgy soha nem vállalkozott volna. De mi van, ha a feladatok teljesítésével Sloane nyomára bukkanhat?

Almaszedés éjszaka? Persze. Elég könnyűnek tűnik.

Táncolj hajnalig? Miért ne?

Csókolj meg egy idegent? Őőő…

Emily belevágott a váratlan nyári kalandba Frank Porter segítségével (ami szintén váratlan volt), hogy teljesítse az összes feladatot. Ki tudja, mire jön rá a végén. 

Meztelen csobbanás? Várj! Hogy mi?

Morgan Matson a kortárs ifjúsági irodalom legmagávalragadóbb, California Book-díjas szerzője aki őszinte történeteket ír családról, barátságról és az első szerelemről.

KIADÓ: Álomgyár, 2018

ISBN: 9786155763397

RENDELHETŐ: itt

Teljesen „véletlenszerű” volt az, hogy most ezt a könyvet olvassam, ugyanis úgy éreztem, két történelmi romantikus közé nem árt egy nyárias, könnyedebb történet is főleg ha már az időjárásnak is eszébe jutott, hogy amúgy nyár van.

Nagyon régóta szemeztem már ezzel a könyvvel, rögtön felkeltette a kíváncsiságomat a tartalma és végig fent is tartotta. Tipikusan olyan könyv, aminek ha éppen elkap a hangulata, azonnal magával ragad és elég hamar elolvasod.

Talán nem vagyok olyan szinten félénk, mint Emily, de mégis tudtam vele valamennyire azonosulni. Szinte jó érzés volt arról olvasni, hogyan lépett ki a komfortzónáján; amit én is párszor megtapasztaltam: elsőre talán ijesztő, de aztán annál felemelőbb érzés. Ez például – a lista, amit Sloane a rejtélyes eltűnése után hagyott maga után – talán a legfontosabb szála a történetnek. Persze végig ott van a kérdés, hogy mégis hova és miért ment el, ugyanakkor talán szükséges volt ez, hogy Emily nélküle is megtalálja önmagát, még akkor is, ha nélkülözhetetlen ember az életében. Őszintén szólva nem igazán jöttem rá, mi is történhetett, hiszen azért nem mindennap fordul elő, hogy az ember legjobb barátnőjének nyoma vész, minden előjel, figyelmeztetés nélkül és nem is lehet elérni, csupán egy listát hagy maga után. Hamar rájöttem, hogy ez a lista nem búcsú volt, inkább egy mankó, hogy Emilynek nélküle is olyan nyara legyen, egyben olyan élete is, amilyen vele volt, amilyet elterveztek. 

Emily családját és barátait – Franket, Dawnt és Collinst - szinte azonnal a szívembe zártam. Emily öccse kicsit a sajátomra emlékeztetett abból az időből, amikor még kisebbek voltunk, és a szülei, bár színdarab írók (nagyon jól átadta hogy a művészek mennyire ki tudják zárni a teljes világot, ha alkotnak) azért mégis csak ott vannak a gyerekeiknek, ha tényleg szükséges, nem úgy, mint Sloane vagy akár Frank esetében. 

Frank az a fajta karakter, "jófiú", akinek mindenkihez van egy kedves szava, mindenki tudja, ki ő, de nem azért mert az iskola focicsapatában van benne imádtam ahogy megkérte Emilyt, tanítsa már meg futni:D  hanem a diákelnök-féle; ugyanakkor az álarc mögé mégsem lát be sok mindenki, természetesen mindig kiderül, hogy nem feltétlenül olyan tökéletes az élete valakinek, mint hinnénk, egyébként nem csak az ő esetében volt ez. Természetesen van egy hozzáillő barátnője, valamint a legnagyobb az összhang köztük. Hát persze, egy ideig biztosan így is volt. Itt meg kell jegyeznem, hogy az írónő nagyon élethűen mutatta be a kapcsolatokat és minden vele járó érzelmet, legyen az baráti, családi vagy éppen a szerelem. Collins, aki egyébként Matthew, de mindenki a vezetéknevén ismeri, szintén egy tipikus karakternek tűnhet, de a felszín alatt benne is sokkal több van. Imádtam őt, főleg a humorát, ami sokszor feldobta a történetet. Valamilyen szinten ki kell emelnem Emily Dawn-nal való barátságát is, ami szintén annyira sorsszerűnek tűnik. Bár azt sajnálom, ahogyan ez a végére alakult és nem is kapott feloldozást ameddig tartott a könyv, ugyanakkor valahol érthető, hogy miért történt az, ami történt. (Bár ha én is így reagáltam volna, idővel átértékelődik a dolog és valahol azért úgy képzelem, hogy megoldódott köztük is.) Emily és a családja mellett (akik miatt nagyon sokat nevettem) Franket ismerjük meg még személyesebben, esetleg még Collinst, Sloant pedig leginkább Emily szemén át, a visszaemlékezésekkel plusz élményt adva a jelenhez (az utolsó jelenetet leszámítva); három mellékszereplőről: Gideonból és Lissaból pedig pont annyit kapunk, amennyit a történethez tudnunk kell, valamint Samből is, de az pont elég is, őt nagyon nem kedveltem.

"- És milyen érzés ez az egész? - kérdezte halkan, őszinte kíváncsisággal.
(...) - Mintha egy jól szervezett világegyetemben lennénk. Mint amikor minden a helyére kerül."

Nagyon tetszett, ahogyan a Frankkel való kapcsolata (és ez alatt messze nem feltétlenül a romantikát értem) alakult, és a Sloannal való barátságát is olyan különlegesen írta meg az írónő, ami mindenképpen megérintett. De ami igazán megfogott a könyvben, az az, hogy minden karakternek megvolt a maga fejlődési íve, története, Sloan eltűnésének is teljesen érthető volt a magyarázata, és mindez nagyon életszerűen volt tálalva. Ifjúsági persze, de nem túlságosan. 

Még egy zenelistát is lementettem, amire Emily futott, és biztos vagyok benne hogy én is ráteszem az mp3 lejátszómra a következő alkalomra, valamilyen szinten erre is motivált a könyv, szóval annak ellenére, hogy nem terveztem, mégis akkor talált meg, amikor szükségem volt rá. Nem kell tőle sokat várni, mégis többet ad, mint gondolnánk. Barátságról, családról, szerelemről, önmagunk kereséséről, arról, hogy megéri kockáztatni és bátrabban élni, néhol humoros, néhol pedig meghatóbb pillanatokkal.♡

Ui.: Az eredeti borító mondjuk sokkal jobban tetszik, a magyart kicsit „túl soknak” érzem, de ettől függetlenül azért illik a történethez, átadja a nyár hangulatát és a két lány barátságának jelentőségét. :)

Budai Lotti: Édes lázadás

Sziasztok! Az Édes ébredés* lett a kedvencem Lottitól, így nagyon vártam már, hogyan zárul ez a gyönyörű és érzelmes történet.

* Az első rész értékelését itt éritek el.

Ezúton is köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár kiadónak!

TARTALOM: 

Bűn és megbocsátás a 19. századi forrongó Kubában

A századfordulóhoz közeledve a Fehér Orom ültetvényt immár Veronica két örökbe fogadott lánya vezeti: a harcias, de kissé magának való Rebecca, és a törékeny, simulékony természetű Ana. 

Rebecca gondoskodó szeretettel neveli húgát, annak ellenére, hogy régóta tiltott szerelmet táplál annak vőlegénye iránt. Az elfojtott érzések azonban nem maradhatnak örökké rejtve, ahogy a rég elfeledett titkok sem... 

Egy váratlan látogató személyében a múlt kopogtat ajtajukon, újra felidézve Rebecca gyermekkorának hosszú ideje eltemetett traumáját. Anának pedig végig kell járnia a felnőtté válás és a megbocsátás rögös útját. 

Rebecca és Ana szenvedése azonban nem hiábavaló. Kettejük közös sorsa hivatott ugyanis arra, hogy megtörje a d'Avilla asszonyokat évszázadok óta sújtó átok erejét. 

Budai Lotti az Édes ébredés folytatásaként most a 19. századi gyarmati Kuba egy újabb izgalmas időszakát és a d'Avila család újabb generációját mutatja be. 

KIADÓ: Álomgyár, 2020

ISBN: 9786156067081

RENDELHETŐ: itt

Sokkot kaptam.
Olyan sokkot, ami után nagyon nehéz gondolkozni és írni, de közben mégis azt érzem, hogy kell. Kell, mert kár volna, ha ezt más nem érezhetné. Meg kell tudnia a világnak, hogy mit is jelent az igazi küzdelem, kitartás, az igazi megbocsátás és szeretet.

Hasonlóan az első részhez itt is visszatérünk Blanca életéhez meglepő módon a könyv folyamán nem is egyszer, nem csak az elején és a végén; amiről persze már az első részben éreztem, hogy fontos lesz, csak nem értettem, hogyan, és sejtelmem sem volt, hogy ennyire. Nos, itt minden kitisztul, főleg az utolsó oldalakon.

Csaknem harminc évvel az Édes ébredés után járunk, amikor már Rebecca és a húga, Ana állnak a Fehér Orom birtok élén anyjuk után. Amíg az első rész szépen lassan bontakozott ki, addig úgy érzem, a második rész a kezdetektől fogva pörgősebb; bár mindkettő letehetetlen volt számomra a maga módján. Itt viszont még több rejtély, még több fájdalom, még több érzelem vár ránk, a meglepetés erejéről nem is beszélve, ha ez lehetséges egyáltalán.

A könyv első felének Rebecca áll a középpontjában, aki azonnal közel került hozzám, és aki szerintem nagyon komplex karakter. Lázadó, harcias, zárkózott, de mégis telve érzelemmel és szeretetre vágyással, az élete pedig a birtok és a húga körül forog, akit neki kellett felnevelnie. Rebecca hozhat olyan döntésekkel, amikkel nem értünk egyet, de mégis megérthetjük, min megy keresztül, ha jobban belegondolunk a helyzetébe, mielőtt elítélnénk. Lehet, hogy ez nem menti fel a bűnei alól, de az tény, hogy még ennek ellenére is egy igazán példaértékű karakter, aki ugyanolyan erős és önfeláldozó, akárcsak Veronica volt (és itt látszik, mennyit számít a neveltetés, hiszen vér szerint nincs köztük kapocs).

A könyv második felében értelemszerűen Ana kerül a szemünk elé, és ennek a megoldásnak egyébként nagyon örültem, mert hát minden éremnek két oldala van, és úgy gondolom, fontos a másik d'Avila lányt is megismerni. Annál is inkább, amire rávilágított az ő léte – Lotti ebben a kötetben úgy hozta a fordulatokat, hogy egyenesen szédültem tőle, és az egyik legfontosabb szála ennek Ana kiléte volt. Ana szinte Rebecca ellentéte: szőke, törékeny, naiv és érzékeny; ugyanakkor a történet végére hihetetlenül megerősödik, és elképesztő érzés volt végigkövetni ezt a karakterfejlődést.

"Minden ember, akit anya szült a világra, maga formálja a jövőjét, ahogyan rabságba is önmagát veti. Régi bűnökkel, a múlt árnyaival láncolja le magát. Börtönt épít belőlük. Míg egy napon egy erő - amelyet a magadfajták sosem érthet meg - egyenként letépi ezeket a láncokat, és végül porig rombolja az árnyakból épített börtönének falait." 

Ahogyan az egész fel van építve, az egyszerűen zseniális: váltakozik a múlt és jelen, a szemszögek, és ahogy egyre több információt csöpögtet, úgy lesz egyre tisztább a szemünk előtt a teljes képe a d'Avila család történetének. Eközben a történelem részéből sem marad hiányérzetünk, úgy írja le az egészet, mintha egy film peregne a szemünk előtt. Régi karakterek dobogtatták meg és újak rabolták el a szívem – vagy töltöttek el iszonyattal. És még a legvégén is összetörtem.

A Szerelem rabszolgái egy nagyon összetett, gyönyörűen megírt, döbbenetes és fájdalmas, érzelmes és keserédes, viszont mégis felemelő elbeszélése a több generáción átívelő átoknak, ami összeköti  főként három generáció, négy nő életét, akik végül egyszerre szabadítják fel önmagukat és egymást. Lotti miatt örökké a történelmi-romantikus könyvek szerelmese leszek, de ezt a két kötetet nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lesz letaszítani a trónról.♡

Angie Thomas: The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál

Sziasztok,

Ma egy nagyon fontos témát hozok nektek. Az elmúlt időszakban szinte felrobbant minden a #blacklivesmatter kapcsán, és nekem pont most volt alkalmam olvasni Angie Thomas könyvét, ami egyébként évek óta kívánságlistás. Ezek után tényleg nem hiszek abban, hogy véletlenül talál meg akkor egy könyv, amikor, hiszen ezt a történetet is a Black Lives Matter-mozgalom ihlette.

TARTALOM:

A tizenhat éves, színes bőrű Starr kettős életet él: az egyik világa a gettó, ahol felnőtt, a másik pedig a menő, külvárosi elitgimi. A két élete közötti egyensúly akkor bomlik meg, amikor Starr szemtanújává válik, ahogy legjobb barátját, a fegyvertelen Khalilt lelövi egy rendőr. Minden, amit Starr ezek után mond, felhasználható ellene: tönkreteheti a helyet, ahol él, önmagára és szeretett családjára is veszélyt jelent.

A történetet a Black Lives Matter-mozgalom inspirálta, amely az afroamerikaiakkal való egyenlő bánásmódért küzd. Ebben az izgalmas és erőteljes regényben egy fiatal lány pontosan ezért küzd.

Angie Thomas Jacksonban, Mississippi államban született és nőtt fel; jelenleg is ott él. Korábban rappelt, nagyobb sikereként tartja számon, hogy megjelent róla egy cikk (képpel együtt) a Right-On tinimagazinban. Kreatív írást tanult a Belhaven Egyetemen és egy nem hivatalos diplomával is rendelkezik hiphopból. Mai napig rappel, ha kedve tartja. A The Hate U Give az első regénye. A könyvből a Fox készít filmet George Tillman rendezésében, és Amanda Stenberg (Az éhezők viadala) főszereplésével.

KIADÓ: GABO, 2017
ISBN: 9789634064596

RENDELHETŐ: itt

Ritkán fordul elő velem, hogy nem tudok azonnal értékelést írni, de most meg sem próbáltam. Még mindig nem tudom, sikerül-e annyira értelmesen, mint szeretném.

A The Hate U Give (A gyűlölet amit adtál) messze kiemelkedik az ifjúsági könyvek közül.
Egyet kell értenen John Greennel: Angie Thomas tényleg korunk klasszikusát írta meg. Hiszen basszus, a napjainkban is ez folyik. Nem most kezdődött, és nem is tudjuk, hol lesz a vége. De olyan könyv ez, amit a tizenévesek úgy olvashatnak, hogy abszolút őket szólítja meg, azonosulhatnak Starr-ral, miközben egy hatalmas problémára nyitja fel a szemüket. Ugyanakkor az idősebbeknek sem zavaró, mert nem mondanám azért túl ifjúságinak, vagy például túlromantizáltnak.

Azóta terveztem igazán elolvasni, hogy az egyik legjobb barátnőm* felhívta rá a figyelmem és az nem most volt. De nem is találhattam volna jobb időszakot rá, mint a mostani, még ha teljesen véletlenül is alakult így, amikor sokadszorra ismétlődik ez a borzalom – hogy konkrétan ok nélkül öl meg egy rendőr egy feketét. Ez nem a fehérekről és a feketékről szól; nem arról hogy ki bandatag és ki hatósági személy; hanem emberekről, életekről, amik igenis számítanak és amiket sokszor ok nélkül vesznek el…

Különösen szerettem a történetben azt, ahogyan ki voltak emelve bizonyos dolgok, kontrasztot alkotva, ami miatt semmi sem lehet fekete-fehér, hanem minden a szürke árnyalata. Gondolok itt arra, hogy Starr színes bőrű, és egy fehér sráccal van együtt. Vagy arra, hogy szemtanúja volt, ahogy a fegyvertelen barátját ok nélkül lelövi egy rendőr, és a nagybátyja, aki a második apja, szintén rendőr. Arra, hogy vannak olyan bandatagok, mint King, akik kegyetlenek és semmilyen határt nem ismernek, és olyanok, mint DeVante, vagy akár Starr apja, akiknek nem volt sok lehetősége, de végül mégis jó útra tértek. Arról nem is beszélve, hogy nem kell például gyújtogatnod ahhoz, hogy ténylegesen rasszista megnyilvánulásaid legyenek – még akár barátként is. De a spoilermentesség érdekében nem is szeretnék többet írni. Torokszorító történet, amit a végén könnyeztem meg igazán. Legalábbis a könyvet. A filmen többször és jobban sírtam.

Mindig félve állok a könyvadaptációkhoz, de itt nem volt kérdés, hogy megnézem a filmet. És bár könyvekről mindig írok, filmekről ritkán. Főleg olyat, hogy briliáns, úgy, hogy amúgy könyvadaptáció. A film egy új szintre emelte a történet és a cím mondanivalóját. Alapvetően könyvhű, mégis van benne egy jelenet, ami meg sem lett írva, de az üt talán a legnagyobbat. Könnyek és hidegrázás garantált.

The hate u give little infants f*cks everybody. (A gyűlölet, melyet a kisgyerekeknek adsz, mindenkit szétb*sz.)

Violence, brutality. It's the same story, just a different name. (Erőszak, brutalitás. Ugyanaz a történet, csak más név.)

Még csak nem is feltétlenül a rasszizmusról van szó. Mert a rasszizmus áldozata bárki lehet. És ahogy Jodi Picoult írta: – Tudom, mi jár a fejükben: „Én nem vagyok rasszista.”
Még példát is tudnának hozni arra, milyen egy igazi rasszista, hisz itt van nekünk Turk Bauer. Kétlem, hogy önök közül bárki is árja harcosként tekintene a gyermekére, vagy annyira alacsonyrendűnek tartaná a feketéket, hogy egy ujjal sem nyúlhatnának hozzá; de még ha fognánk is a világ összes fajgyűlölő szélsőségesét és száműznénk a Mars bolygóra, a rasszizmus akkor is fennmaradna. Fennmaradna, mert nem csupán a gyűlölet élteti. Fennmaradna, mert mindnyájunkban vannak előítéletek, még ha nem is gondolnánk. Fennmaradna, mert a hatalomról szól… s persze arról, hogy ki birtokolja.

Itt a színes bőrűekkel való bánásmódról van szó. Mert Isten ments, hogy általánosítsunk, nem minden ember rossz, nem minden ember ilyen, nem mindenki korrupt. De mi történik, ha egy világos – és mi, ha egy sötétbőrűről HISZED azt, hogy árthat neked? Az előbbi esetben azt mondod, „Kezeket fel!”, az utóbbiban pedig szó nélkül lősz.

* Vagy ahogy a fent említett Kata tökéletesen megfogalmazta: A sztereotípiákba sorolás egy emberi sajátosság, igen, mert szeretünk kategóriákba rakni mindenkit, hiszen kevesebb energiába kerül ez mint minden egyes embert aki jön veled szemben az utcán egyénileg felmérni, főleg, hogy evolúciósan valóban arra vagyunk hangolva hogy a veszélyes helyzeteket észrevegyük, és persze így könnyebb elkerülni egy potenciális veszélyforrást. De a rasszizmus nem egyenlő ezzel, mint ahogy azzal sem, hogy most épp a feketékkel szembeni bánásmódról van szó. Egyrészt, mert mint fejlett, gondolkodó ember, képesnek kell lennünk arra, hogy ezeket a sztereotípiákat felismerjük és belássuk, hogy lehet károsak, és azáltal, hogy tájékozódunk ezek felülírhatóak. Másrészt a rasszizmus nem, vagy akkor úgy mondom, hogy nem csak erről szól. Lehet nagyon más embereket követünk meg ismerünk, de azok a feketék akiket én látok a közösségi médiában és akiket személyesen ismerek kb. pont erre a tájékozódásra kérnek minket, fehéreket. Rasszizmus meg egyenlőtlenség nem csak velük szemben van nyilván. De most ebben a percben a velük szembeni rasszizmus az, ami ellen tudunk tenni, ha már hálistennek ennyire felbolydult a világ ezzel kapcsolatban. És bár még a minimum alját is alig súrolja, de lettek következményei az óriási tüntetéseknek. Plusz, az empátia meg az elfogadás nem úgy működik, hogy egy embernek, vagy egy csoportnak jut belőle, ez egy végtelen forrás. Attól mert most ezzel a kommenttel a Black Lives Matter mellett állok ki nem jelenti azt, hogy nem szólalok fel mikor az ismerőseim romákkal szembeni rasszista megjegyzéseket tesznek, vagy hogy nem szólalok fel az LGBTQA közösség mellett ha kell. Azért, mert elolvastam a THUG-ot és tájékozódom a témában, meghallgatok fekete embereket, hogy ők hogy élik ezt meg, nem lettem süket más kisebbségre. És attól, mert a rendőrséggel való probléma az USA-ban óriási, Magyarországon meg nem ez a tünete egy mélyen gyökerező problémának, nem jelenti azt, hogy itthon ne kellene erről beszélni és érzékenyíteni.
Mert itt nem arról van szó, hogy minket, mint fehéreket nem érhet kiközösítés vagy bántalmazás. Hanem arról, hogy nem indulunk az életben alapból hátránnyal a bőrszínünk miatt. Ha valaki nekem nem ad ki egy lakást, vagy nem ad oda egy munkát, az nem azért lesz, mert más a bőröm színe és még sorolhatnám. Ez erről szól. És az “én most megmondom hogy ez soha nem fog véget érni” hozzáállással nem leszünk előrébb. Nem tagadom a rendszerszintű problémát, és foglalkozni kell a megértésével, de ha mindenki elkezdené a változást saját magával és a környezetével, akkor egy idő után egyre hitelesebben tudnánk küzdeni a társadalmi szintű változásokért is.

Bárki, aki nem érti, miért van egy világ felbuzdulva, mikor "emberek halnak meg", "rendőri eljárások léteznek", és "rasszizmus áldozata lehet akárki", olvassa el ezt a könyvet. Aztán nézze meg a filmet. És ha ezután sem érti, akkor legalább maradjon ki belőle.

A rasszizmus ellen önmagában nem tehetünk. De azért, hogy mindenkivel egyenlőként bánjanak, igen. Mert Khalil élt. Ahogy minden valóban meggyilkolt ember… Ahogy Te is.
És minden élet számít!

Papp Dóra: Fénytörés

Sziasztok!

Ez már nem az első könyvem Papp Dórától, még a Tükörlelkekkel indult a szerelem, ami kitartott a Bolyongón át és most csak fokozódott a Helena trilógia első részével. 

Ez a könyv azért (is) különleges, mert ez az írónő első könyve, amit most újraalkotott, körülbelül 11 év után - és szerintem nagyon jól tette; másrészt pedig eddig inkább realisztikus - ifjúságit olvashattunk tőle, míg ez "ízig vérig" fantasy. Nem olvastam ugyan az első változatát, de az egyedi alapötlet izgalommal van fűszerezve és érzelmesen, gyönyörűen van tálalva nemcsak kívül, de belül is. 

TARTALOM: 

A tizennyolc éves Helena egy szörnyeteggel osztozik az életén - árván, magányosan járja Oregon állam vidékét, tehetetlen áldozatok után kutatva. Ám az nem szerepel a tervei közt, hogy egy súlyos baleset után titokzatos helyen ébred: három testvér otthonába kerül, ahonnét nem szabadul egykönnyen. Hisze ezen a különös helyen a lányt csapdába ejtő szörny napról napra csendesedik. Helena végre önmaga lehet. Meg kell tanulnia bízni, ha újra akarja kezdeni az életét a furcsa Raven-családban. 

Jennifer, a legidősebb testvér elismert orvos, aki gyanakvásával sakkban tartja az elvadult lányt. Jet, a tizenöt éves könyvmoly kíváncsisággal és barátsággal közelít felé. És ott van Jeremy, az idősebb fiú, aki jóvá akarja tenni a balesetet és aki naiv vonzalmat érez a lány iránt. Helena előtt varázslatos, ismeretlen fel ahogy egyre közelebb kerül a fiúhoz: évszázadokra visszanyúló, furcsa titkok kerülnek a felszínre. Ám hiába a szerelem, amit Helena életében először érez igaznak, a veszélyes titkok kettészakíthatják a családot. És mindeközben a mélyre temetett szörny csak a megfelelő pillanatra vár... 

PAPP DÓRA ELSŐ REGÉNYE MOST ÁTDOLGOZOTT FORMÁBAN JELENIK MEG ÚJRA

KIADÓ: Ciceró, 2019

ISBN: 9789634321170

RENDELHETŐ: itt

Kicsit nehezebb összeszedni a gondolataimat, annyira nagy hatással volt rám ez a könyv, a legelejétől a legvégéig.

Természetesen tudtam, hogy létezik ez a trilógia, de a régi változatát nem ismertem és nem is olvastam; bár nem azért, mert ne érdekelt volna. Szóval mikor jött a hír, hogy Dóri átírja és megjelenik úrja, majd megláttam a borítót, belém hasított az ismert érzés, hogy ez nekem bizony kelleni fog!

Dóri már a Tükörlelkekkel bebizonyította 3 éve, hogy érdemes rá figyelni, Kriszti és Orsi története ugyanis a mai napig az egyik legjobb, amit az ifjúsági kategóriában olvastam. Aztán jött Norbi a Bolyongóban, és az a könyv is sokkal több, mint egy kikapcsolódás – mindenkinek ajánlom, aki keresi önmagát ebben a nagy világban. Amiért még inkább érdekelt ezek után a Fénytörés, az az volt, hogy a felsoroltak realisztikusak, ez viszont már fantasy. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy aki ennyire jól ír olyan történeteket, amik igazak lehetnének és megtörténhetnének éppen velünk is, hogyan ír egy szinte teljesen más műfajban, ahol már tényleg bármi lehetséges. Ráadásul ezzel indult az írónő karrierje is.

Természetesen gondoltam arra, hogy ez is kedvenc lesz, de azért erre nem számítottam. Aki elkezdi, az készüljön fel: Dóri egy olyan erős prológussal indít, hogy pár percig csak döbbenten néztem magam elé, és azonnal tovább kellett olvasnom.

"(...) De arra az alkotóm se számított, hogy keserédessé merem formálni ezt az életet. Legyőztem őt. Meggyőztem őt, a saját oldalamra állítottam. A hitemmel. Hittel abban, hogy tudok szeretni."

Helena egy nagyon erőteljes karakter szerintem bár most sem tudok csak egy-kettőt kiemelni, mert mindegyikük a szívem csücske lett. Már a tartalomból megtudjuk, hogy valami van vele, de hogy valójában mi is ez, amire "szörnyeteg"ként hivatkozik, azért jóval később derül ki. Én nem láttam mást benne, mint Jeremy: egy ártatlan, gyönyörű és jólelkű lányt, akivel történt valami, és nem tehet semmiről, ami a múltját illeti.

És ha már Jeremy, aki természetesen a szerelmem lett, hogy is ne lenne... a Raven-család és a történetük sem semmi. A három testvér, egyedül a világban, anya és apa nélkül – már emiatt sem egyszerű, de ehhez hozzájön még mindenféle rejtélyes titok az őseiktől, évszázadokra visszanyúlva. Titkok, amik összefüggenek Helena sorsával, megpecsételve a lány és Jeremy szerelmét; és amikről egy szóval sem írok többet, mert nem szeretnék spoilerezni.

Jeremy és az öccse, Jet is nagyon szerethető karakterek, és bár a nővérük, Jennifer sokkal gyanakvóbb, távolságtartóbb, sőt sokáig egyenesen ellenséges, mégsem tudom őt hibáztatni, utálni, vagy megvetni ezért. Mert mindezek ellenére vagy ezek mellett ő egy eszméletlen erős nő, aki egyedül nevelte fel a testvéreit, és bármire képes a családjáért, ha a védelmükről van szó. Önmaguktól, sokáig Heltől és mindenki mástól is.

Rajtuk kívül még Angela és Rodger lett igazán a kedvencem (de Lilaht, Briant és Adriennet is nagyon megszerettem).

A történet végig érdekfeszítő volt, néhol kegyetlen, végig izgalmas, néhol megható – és minden spoiler nélkül ki kell emelnem, hogy annyira átjön Dóri természetszeretete, tisztelete, amit bennem is újraélesztett annyira, hogy most azonnal elvonulnék a világtól, a nagyvárostól, az emberektől… de természetesen könyvekkel. Mert ezek után nem győzöm kivárni, hogy olvashassam a második részt! De csak mert beszippantott a világ és hozzám nőttek a karakterei; maga a könyv egyáltalán nem függővéges, gyönyörűen van lezárva. Ha csak ennyi lenne is tökéletes lenne, de örülök, hogy többet kapok még ebből a különleges történetből és a csodálatos karaktereiből.♡