Angie Thomas: The Hate U Give - A gyűlölet, amit adtál

Sziasztok,

Ma egy nagyon fontos témát hozok nektek. Az elmúlt időszakban szinte felrobbant minden a #blacklivesmatter kapcsán, és nekem pont most volt alkalmam olvasni Angie Thomas könyvét, ami egyébként évek óta kívánságlistás. Ezek után tényleg nem hiszek abban, hogy véletlenül talál meg akkor egy könyv, amikor, hiszen ezt a történetet is a Black Lives Matter-mozgalom ihlette.

TARTALOM:

A tizenhat éves, színes bőrű Starr kettős életet él: az egyik világa a gettó, ahol felnőtt, a másik pedig a menő, külvárosi elitgimi. A két élete közötti egyensúly akkor bomlik meg, amikor Starr szemtanújává válik, ahogy legjobb barátját, a fegyvertelen Khalilt lelövi egy rendőr. Minden, amit Starr ezek után mond, felhasználható ellene: tönkreteheti a helyet, ahol él, önmagára és szeretett családjára is veszélyt jelent.

A történetet a Black Lives Matter-mozgalom inspirálta, amely az afroamerikaiakkal való egyenlő bánásmódért küzd. Ebben az izgalmas és erőteljes regényben egy fiatal lány pontosan ezért küzd.

Angie Thomas Jacksonban, Mississippi államban született és nőtt fel; jelenleg is ott él. Korábban rappelt, nagyobb sikereként tartja számon, hogy megjelent róla egy cikk (képpel együtt) a Right-On tinimagazinban. Kreatív írást tanult a Belhaven Egyetemen és egy nem hivatalos diplomával is rendelkezik hiphopból. Mai napig rappel, ha kedve tartja. A The Hate U Give az első regénye. A könyvből a Fox készít filmet George Tillman rendezésében, és Amanda Stenberg (Az éhezők viadala) főszereplésével.

KIADÓ: GABO, 2017
ISBN: 9789634064596

RENDELHETŐ: itt

Ritkán fordul elő velem, hogy nem tudok azonnal értékelést írni, de most meg sem próbáltam. Még mindig nem tudom, sikerül-e annyira értelmesen, mint szeretném.

A The Hate U Give (A gyűlölet amit adtál) messze kiemelkedik az ifjúsági könyvek közül.
Egyet kell értenen John Greennel: Angie Thomas tényleg korunk klasszikusát írta meg. Hiszen basszus, a napjainkban is ez folyik. Nem most kezdődött, és nem is tudjuk, hol lesz a vége. De olyan könyv ez, amit a tizenévesek úgy olvashatnak, hogy abszolút őket szólítja meg, azonosulhatnak Starr-ral, miközben egy hatalmas problémára nyitja fel a szemüket. Ugyanakkor az idősebbeknek sem zavaró, mert nem mondanám azért túl ifjúságinak, vagy például túlromantizáltnak.

Azóta terveztem igazán elolvasni, hogy az egyik legjobb barátnőm* felhívta rá a figyelmem és az nem most volt. De nem is találhattam volna jobb időszakot rá, mint a mostani, még ha teljesen véletlenül is alakult így, amikor sokadszorra ismétlődik ez a borzalom – hogy konkrétan ok nélkül öl meg egy rendőr egy feketét. Ez nem a fehérekről és a feketékről szól; nem arról hogy ki bandatag és ki hatósági személy; hanem emberekről, életekről, amik igenis számítanak és amiket sokszor ok nélkül vesznek el…

Különösen szerettem a történetben azt, ahogyan ki voltak emelve bizonyos dolgok, kontrasztot alkotva, ami miatt semmi sem lehet fekete-fehér, hanem minden a szürke árnyalata. Gondolok itt arra, hogy Starr színes bőrű, és egy fehér sráccal van együtt. Vagy arra, hogy szemtanúja volt, ahogy a fegyvertelen barátját ok nélkül lelövi egy rendőr, és a nagybátyja, aki a második apja, szintén rendőr. Arra, hogy vannak olyan bandatagok, mint King, akik kegyetlenek és semmilyen határt nem ismernek, és olyanok, mint DeVante, vagy akár Starr apja, akiknek nem volt sok lehetősége, de végül mégis jó útra tértek. Arról nem is beszélve, hogy nem kell például gyújtogatnod ahhoz, hogy ténylegesen rasszista megnyilvánulásaid legyenek – még akár barátként is. De a spoilermentesség érdekében nem is szeretnék többet írni. Torokszorító történet, amit a végén könnyeztem meg igazán. Legalábbis a könyvet. A filmen többször és jobban sírtam.

Mindig félve állok a könyvadaptációkhoz, de itt nem volt kérdés, hogy megnézem a filmet. És bár könyvekről mindig írok, filmekről ritkán. Főleg olyat, hogy briliáns, úgy, hogy amúgy könyvadaptáció. A film egy új szintre emelte a történet és a cím mondanivalóját. Alapvetően könyvhű, mégis van benne egy jelenet, ami meg sem lett írva, de az üt talán a legnagyobbat. Könnyek és hidegrázás garantált.

The hate u give little infants f*cks everybody. (A gyűlölet, melyet a kisgyerekeknek adsz, mindenkit szétb*sz.)

Violence, brutality. It's the same story, just a different name. (Erőszak, brutalitás. Ugyanaz a történet, csak más név.)

Még csak nem is feltétlenül a rasszizmusról van szó. Mert a rasszizmus áldozata bárki lehet. És ahogy Jodi Picoult írta: – Tudom, mi jár a fejükben: „Én nem vagyok rasszista.”
Még példát is tudnának hozni arra, milyen egy igazi rasszista, hisz itt van nekünk Turk Bauer. Kétlem, hogy önök közül bárki is árja harcosként tekintene a gyermekére, vagy annyira alacsonyrendűnek tartaná a feketéket, hogy egy ujjal sem nyúlhatnának hozzá; de még ha fognánk is a világ összes fajgyűlölő szélsőségesét és száműznénk a Mars bolygóra, a rasszizmus akkor is fennmaradna. Fennmaradna, mert nem csupán a gyűlölet élteti. Fennmaradna, mert mindnyájunkban vannak előítéletek, még ha nem is gondolnánk. Fennmaradna, mert a hatalomról szól… s persze arról, hogy ki birtokolja.

Itt a színes bőrűekkel való bánásmódról van szó. Mert Isten ments, hogy általánosítsunk, nem minden ember rossz, nem minden ember ilyen, nem mindenki korrupt. De mi történik, ha egy világos – és mi, ha egy sötétbőrűről HISZED azt, hogy árthat neked? Az előbbi esetben azt mondod, „Kezeket fel!”, az utóbbiban pedig szó nélkül lősz.

* Vagy ahogy a fent említett Kata tökéletesen megfogalmazta: A sztereotípiákba sorolás egy emberi sajátosság, igen, mert szeretünk kategóriákba rakni mindenkit, hiszen kevesebb energiába kerül ez mint minden egyes embert aki jön veled szemben az utcán egyénileg felmérni, főleg, hogy evolúciósan valóban arra vagyunk hangolva hogy a veszélyes helyzeteket észrevegyük, és persze így könnyebb elkerülni egy potenciális veszélyforrást. De a rasszizmus nem egyenlő ezzel, mint ahogy azzal sem, hogy most épp a feketékkel szembeni bánásmódról van szó. Egyrészt, mert mint fejlett, gondolkodó ember, képesnek kell lennünk arra, hogy ezeket a sztereotípiákat felismerjük és belássuk, hogy lehet károsak, és azáltal, hogy tájékozódunk ezek felülírhatóak. Másrészt a rasszizmus nem, vagy akkor úgy mondom, hogy nem csak erről szól. Lehet nagyon más embereket követünk meg ismerünk, de azok a feketék akiket én látok a közösségi médiában és akiket személyesen ismerek kb. pont erre a tájékozódásra kérnek minket, fehéreket. Rasszizmus meg egyenlőtlenség nem csak velük szemben van nyilván. De most ebben a percben a velük szembeni rasszizmus az, ami ellen tudunk tenni, ha már hálistennek ennyire felbolydult a világ ezzel kapcsolatban. És bár még a minimum alját is alig súrolja, de lettek következményei az óriási tüntetéseknek. Plusz, az empátia meg az elfogadás nem úgy működik, hogy egy embernek, vagy egy csoportnak jut belőle, ez egy végtelen forrás. Attól mert most ezzel a kommenttel a Black Lives Matter mellett állok ki nem jelenti azt, hogy nem szólalok fel mikor az ismerőseim romákkal szembeni rasszista megjegyzéseket tesznek, vagy hogy nem szólalok fel az LGBTQA közösség mellett ha kell. Azért, mert elolvastam a THUG-ot és tájékozódom a témában, meghallgatok fekete embereket, hogy ők hogy élik ezt meg, nem lettem süket más kisebbségre. És attól, mert a rendőrséggel való probléma az USA-ban óriási, Magyarországon meg nem ez a tünete egy mélyen gyökerező problémának, nem jelenti azt, hogy itthon ne kellene erről beszélni és érzékenyíteni.
Mert itt nem arról van szó, hogy minket, mint fehéreket nem érhet kiközösítés vagy bántalmazás. Hanem arról, hogy nem indulunk az életben alapból hátránnyal a bőrszínünk miatt. Ha valaki nekem nem ad ki egy lakást, vagy nem ad oda egy munkát, az nem azért lesz, mert más a bőröm színe és még sorolhatnám. Ez erről szól. És az “én most megmondom hogy ez soha nem fog véget érni” hozzáállással nem leszünk előrébb. Nem tagadom a rendszerszintű problémát, és foglalkozni kell a megértésével, de ha mindenki elkezdené a változást saját magával és a környezetével, akkor egy idő után egyre hitelesebben tudnánk küzdeni a társadalmi szintű változásokért is.

Bárki, aki nem érti, miért van egy világ felbuzdulva, mikor "emberek halnak meg", "rendőri eljárások léteznek", és "rasszizmus áldozata lehet akárki", olvassa el ezt a könyvet. Aztán nézze meg a filmet. És ha ezután sem érti, akkor legalább maradjon ki belőle.

A rasszizmus ellen önmagában nem tehetünk. De azért, hogy mindenkivel egyenlőként bánjanak, igen. Mert Khalil élt. Ahogy minden valóban meggyilkolt ember… Ahogy Te is.
És minden élet számít!