Sziasztok!
Sienna Cole munkásságát már régebb óta követem és szeretem, elég hamar a legnagyobb kedvenc magyar írómként írta be magát a szívembe. Ezért is hatalmas megtiszteltetés, hogy előolvashattam ezt a könyvét; ezúton köszönöm neki és az Álomgyár kiadónak is!
Az Ahol a százszorszépek nyílnak címet viselő új könyvéről nem sokat tudtunk az írás folyamata közben, utólag írta, hogy nagyon sokat követelt belőle ez a történet - mind emberként, mind íróként. Olvasóként tanúsíthatom, hogy ez látszik, érződik is.
TARTALOM:
A szociális fóbiával küszködő fiatal nő, Molly O'Hara úgy érzi, csak egy kis környezetváltozásra van szüksége, hogy úrrá legyen a félelmein. Az élete minden szempontból gyökeres fordulatot vesz, amikor Londonba költözik, ő mégis ugyanazokkal a kínzó problémákkal találja szembe magát. Talán túlzott félénksége nem csupán jellemhiba, ahogy korábban hitte, hanem valami egészen más áll mögötte?
Molly szomszédságában egy rejtélyes férfi él, aki nem emlékszik a múltjára. Norman Harris napjai a jelen pillanat zűrzavarában telnek, melyben az egyetlen kapaszkodót egy régi, hű barát, Daisy jelenti. Ő azonban haldoklik, és vele együtt az emlékezés reménye is örökre eltűnhet. Amikor Molly a házba költözik, Norman élete hirtelen új értelmet nyer.
A szálakat tovább bonyolítja a karizmatikus világfi, Mason Reid, aki boldogságot és szerelmet ígér a főhősnőnek, ám lehet, hogy egészen más szándékok vezérlik.
Hármójuk sorsszerű találkozása nem csak a jelent forgatja fel, de a múltat is megkérdőjelezi. A válaszokért Mollynak nemcsak saját eltemetett titkait kell felszínre hoznia, de Norman eltűnt emlékeit is meg kell találnia. Vissza kell mennie oda, ahol a százszorszépek nyílnak.
Sienna Cole a tőle megszokott elemző alapossággal ás a rejtély mélyére, miközben végigkalauzol egy trauma feldolgozásának folyamatán, és bepillantást enged egy hasadt elme működésébe.
ISBN: 9786156013170
Elmondhatatlanul vártam már ezt a könyvet (mégis csak egy év telt el az írónő előző írása óta), s ez csak fokozódott, mikor kikerült a borító, cím és tartalom. Ahogyan az írónőtől megszokhattuk, számítottam rá, hogy ez a története is mélyen érint és bennem marad, mint minden eddigi, de ez kicsit másabb is, mint az előzőek. Nem is tudnám egyértelműen pszichológiai thrillerekhez sorolni, sokkal inkább pszichológiai dráma, vagy lélektani műfaj. Mindig is csodáltam Sienna fogalmazásmódját, ahogyan sokszor költői szépséggel ír, de úgy érzem, itt ebben is felülmúlta önmagát.
A történetet két szemszögön át ismerhetjük meg, az egyik az övé, a másik pedig Normané, a rejtélyes szomszéd férfié, aki szintén sok mindenen mehetett keresztül, csak fogalmunk sincs, min, mivel ő maga sem emlékszik semmire. Vajon milyen érzés lehet nem tudni azt, hogy ki vagy, milyen ember, mi történt a múltadban? Megérné mindent elfelejteni, a rossz emlékeket kitörölni, ha ezzel a szépek is eltűnnének?
Bevallom őszintén, Norman szemszögét mindig nagyon érdekes volt olvasni. Egyszerre kedveltem, sajnáltam, és frusztrált, mert néha elég ijesztő megnyilvánulásai, tettei, gondolatai voltak. És nem hagyott nyugodni: mi az ő története, mi történhetett vele, amit az agya nem hajlandó előhozni?
Rajtuk kívül két karakter az, aki még fontos: Mason és Daisy.
Az írónő erősségei közt ott van, hogy a legtöbb karaktere komplex: se nem jó, se nem rossz, nem hibátlan, nem gonosz, nem éppen példaértékű, mégis fontos. Mason Reid szerintem pontosan ilyen. Nem feltétlenül lett a szívem csücske, de nem is feltétlenül utáltam. Nem minden lépése vagy látásmódja mondható "helyesnek", ugyanakkor a könyv legtöbb életigazságát mégis ő adja; ezekkel nem csak Mollyt, de magát az olvasót is bátorítva.
Habár Daisy nem főbb szereplő, mégsem véletlen, hogy a képben van. Őt például nagyon sokszor nem tudtam hova tenni, aztán egy idő után, ahogy haladt előre a történet, kezdett megfogalmazódni bennem egy sejtés, ami félig-meddig igazzá is vált. Pont az, hogy nem teljesen találtam el, bizonyítja Sienna zsenialitását. Ezen felül minden egyes szereplőnél ott van, hogy nem mindig lehet teljesen elítélni valakit; van, amikor ennél sokkal összetettebb a helyzet: ha mentség nem is, magyarázat van. És ez a magyarázat sokszor más világításba helyez dolgokat, amik persze így is borzalmasak, de ettől még a tény tény marad.
Maga a történet érdekfeszítő, nem is gyors, de nem is unalmas tempójú, minden eseményszálnak, újabb kirakós darabkának megvan a maga helye és ideje, de főleg a vége felé vesznek drasztikusabb irányt az események. Összesen kétszer sírtam rajta, de akkor nagyon: a felénél, amikor kiderült valami Molly múltjából, majd a vége felé, amikor kezdett összeállni a teljes kép és a legutolsó mondata is piszkosul fájt a maga módján.
Előre leszögezem, hogy nem könnyű olvasmány, kicsit sem, párszor éreztem is, hogy le kell tennem, mert nem tudom elviselni. Nem egyszer rázott ki a hideg és sokkhatás ért a végére. Hiszen az emberi lélek és elme legmélyebb, legsötétebb bugyraiba vezet be, végig kutatva a kérdést: milyen mértékű terhet vagyunk képesek elviselni, és hol van az a határ, ahonnan már nincs esély visszatérni?
Ugyanakkor azt is tartom, hogy mindenkinek érdemes elolvasni. Engem pszichológiai értelemben több szála is személyesebben érintett, viszont maga a mondanivalója valószínűleg mindenkit érint, aki elolvassa.
"(...) Mindenkit arra biztatok, ismerje meg a legfontosabb és legcsodálatosabb személyt az életében - önmagát, és tegye le a saját súlyos, sötét, láthatatlan zsákját." - írja az írónő a Köszönetnyilvánításban, és ezért tudom csak ajánlani mindenkinek.
Mert lélektérkép és tükörszilánk ez a könyv: mindenkinek szüksége van rá, hogy mélyre ásson a lelkében, és meglássa önmagát, még ha az odavezető út belé is vág.
