Baráth Viktória: Első tánc

Sziasztok!
Természetesen ismertem korábbról Baráth Viki első könyvét, ugyanakkor nem terveztem elolvasni, egészen addig, amíg meg nem jelent az új, bővített kiadás. A történet témája (főként a tánc-ének-színészet szála) felkeltette a figyelmem, mert ezek hozzám is elég közel állnak, így mégis kíváncsian vetettem bele magam a több mint 500 oldalas kötetbe. 

TARTALOM: 

Te mit tennél meg az álmaidért? 

Zoey, a félénk lány álma, hogy musicalszínésznő legyen, ehhez azonban le kell küzdenie saját szorongását és gátlásait. Hogy bebizonyítsa rátermettségét, Párizsba utazik, ahol beleszeret a skót származású Owenbe. 

Szerelmüknek nemcsak a korkülönbség szab gátat, de egy olyan titok is, amit Zoey képtelen feldolgozni. A lány életében ekkor betoppan egy másik férfi, aki éppen azt a biztonságot tudná neki nyújtani, amit Owentől sosem kaphat meg. Zoey így válaszút elé kerül: a szívére hallgat, és a szenvedélyt választja, vagy az eszére, és a kiszámítható életet. 

Hová vezethet egy titkokkal és hazugságokkal kezdődő kapcsolat? Számít-e a korkülönbség, amikor két rokon lélek találkozik? Követhetjük-e úgy az álmainkat, hogy közben nem kell mindent feladnunk, ami számunkra fontos? 

Baráth Viktória Első tánc című romantikus regénye az álmaink megvalósításáról, a leküzdendő akadályokról és a saját határaink átlépéséről szól. A történet megújult kiadása szenvedélyben és izgalomban bővelkedik, továbbá eddig kimaradt jeleneteket is tartalmaz. 

KIADÓ: Álomgyár, 2020

ISBN: 9786156145062

RENDELHETŐ: itt

Őszintén bevallom, kicsit vegyes érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Félreértés ne essék, nem tartom rossznak, és nem is lehet mondani, hogy csalódtam volna, mert különösebben elvárásaim sem voltak - sőt, összességében tetszett is, csak vannak benne dolgok, amikkel nem igazán tudtam azonosulni, vagy amiket már kicsit soknak, irreálisnak tartottam. Ugyanakkor ott van a mondanivalója is, hogy ne félj kockáztatni, kilépni a komfortzónádból, mindig legyél önmagad, bízz magadban és soha ne add fel az álmaidat; valamint azért az érzelmek is mélyek voltak, annyira, ami minden értelemben megérintett. Legyen az negatív, vagy pozitív, nem igazán számít, szeretem, ha egy könyv hatással van rám. Itt határozottan ez volt, sok mindent át tudtam érezni.  

Kedveltem Zoey-t, de nagyon sokszor fel is idegesített, vagy nem értettem, nem tudtam egyetérteni azzal, mit miért tesz. Annak örülök, hogy kinyílt és elkezdett hinni magában, vagy hogy sok mindenben mert lépni, és nem adta fel, hogy megvalósítsa az álmait. Ebben nyilván nagy szerepe van Owennek is, bár nekem ő nem lett olyan nagyon nagy szerelmem, mint sokaknak. Alapvetően nem rossz ember és tényleg sok mindenben segített Zoey-nak, de engem nagyon zavart a titka, és a későbbi viselkedése, valamint a hozzáállása a dolgokhoz. Nagy szerelem az övék, valóban, de szerintem ez eleinte inkább volt káros, mint igazi. 

"Az érzelmeinknek nem parancsolhatunk. Előfordul, hogy olyanba szeretünk bele, akibe nem kéne, vagy olyankor, amikor nem kéne. És ha ez megtörténik, akkor csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk a legjobbat kihozni a helyzetből."

A mellékszereplők közül Zoey legjobb barátai, Amy és Jackson nagy kedvenceim lettek, őket nagyon megszerettem. Egyikükről sem gondoltam eleinte, de ahogy a felszín alá láttunk és megmutatkozott, milyen is a kapcsolatuk, mennyire támogató, igazi barátok, történjen bármi, szerencsésnek éreztem Zoey-t, hogy ilyen emberek vannak körülötte. Lucyt is nagyon kedveltem, sajnáltam is kicsit hogy róla később nem tudunk semmit, de néha az élet is ilyen, nehéz fenntartani egy kapcsolatot, ha nagy távolság választ el, vagy mások a körülmények. 

Akit még a történet szempontjából fontos kiemelnem, az Sean. A spoiler mentesség miatt nem nagyon részletezném, miért, de egyébként ő is olyan karakter volt, akit nagyon szerettem. Nem hiszem, hogy bárki megérdemelné azt, amin átment, ugyanakkor a Zoey-val való szálát is kicsit elsietettnek éreztem. Azt nem mondom, hogy felesleges, mert valahol átérzem, de a kivitelezése érdekes. Bár ha azt vesszük, az egész, ami az Owen - Zoey - Sean - Lisa négyest összeköti, erkölcsileg sok szempontból megkérdőjelezhető, ugyanakkor érzelmileg átértékelhető. 

Egyébként azonnal magába szippantott a történet, letehetetlen volt, sokszor nevettem vagy szomorodtam el, de végig ott volt bennem a remény is, hogy mindenki megtalálja önmagát és a boldogságot. A vége pedig szép keretet ad az egésznek, akkor is, ha nem feltétlenül érzem a magaménak. 

"(...) hogy elkezdhessem a saját életemet, amiben én kovácsolom a jövőmet, senki más. Mert én vagyok az egyetlen, akin a boldogságom múlik." 

Egy szenvedélyes, érzelmes történet önmagunk elfogadásáról, az álmaink megvalósításáról, kitartásról, szerelmi csalódásról és az abba vetett hitről, barátságról - a felnőtté válásról, minden nehéz döntéssel, rögös úttal, csodás és szilánkos pillanatával együtt.♡

Amíg világ a világ

Az élet és főként az érzéseink, néha nagyon trükkösek tudnak lenni. 

Ezért lehet az, hogy akárhányszor találkozunk valakivel, azt is hihetjük, hogy megtaláltuk a lelki társunkat, az igazit, vagy szimplán azt, hogy szerelmesek vagyunk - és bizony van, amikor ez nem feltétlenül van így. 

Lelkitársadból nem csak egy lehet - bár romantikus értelemben szerintem igen - és van, hogy többször hiszed azt, hogy hogy megtaláltad az igazit; de ameddig nem tudod, nem vagy biztos benne, nincs ott mélyen az az érzés, amit nem tudsz hova tenni, az addig nem igaz. Van, akivel kapcsolatban annyira ezt hitted, hogy akár feljöhet benned ez a kérdés újra és újra, és ez elgondolkodtat: mi van, ha nem csak egyszer találhatod meg az igazit? Ugyanakkor ott van az is, hogy ha elmúlt vagy ki sem alakult igazán vagy elment - akkor nem lehet igazi. 

Az pedig, hogy azt hiszed, szerelmes vagy, nem csak egyszer fordulhat elő. Szerelmes lehetsz egyszer, kétszer, vagy majdnem - de amikor megtalálod az igazit, az is már egy más kategória. 

A többi mind csak kétségbeesés, magány, remény szülte kavalkád, egy hit, amit annyira akarsz, hogy már azt érzed, van is - és csak a végén döbbensz rá, hogy soha nem is volt. Lehet, hogy tetszett neked, lehet, hogy kedvelted, lehet, hogy szeretted, vagy az is, hogy csak menekültél, és ezeket hitted - de ez nem szerelem. És a majdnem szerelem sem az. Ami már több, mint barátság, de kevesebb, mint szerelem, és békében engeded el - nem, az nem szerelem. Ami nem segít, ami fáj, ami akadályoz, ami megkérdőjelez, ami tönkretesz, ami bizalmat vesz el, az nem szerelem. Nem is lehet az.

A szerelem lehet, hogy nem mindig boldog, vagy nem mindig könnyű, de örökké számíthatsz rá, örökké támogat, örökké bízhatsz, örökké elfogad... tudod, érzed, hogy van, hogy igazi, hogy csodálatos. Sosem megy el. Sosem múlik el. 

És szavak sincsenek rá, mennyire erős. 

Hálás köszönet a Páromnak, hogy ez a szerelem az életem része ma három és fél éve!:) 

Holly Miller: Álmomban már szerettelek

Sziasztok! 

Nemrég az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy előolvashattam ezt a csodálatos könyvet, ami a mai napon jelenik meg. Itt is köszönöm szépen az Álomgyár kiadónak ezt az elképesztő lehetőséget!

Többek között Jodi Picoult véleménye miatt egyébként sem tudtam volna elmenni mellette, és kedvenceim közé is került szinte azonnal. 

TARTALOM: 

Mernél szeretni, ha tudnád, hogy mi lesz a kapcsolat vége? 

Joel fél a jövőtől. Gyerekkora óta kísértik a szeretteit megjelenítő álmok: látomások arról, hogy mi fog történni, legyen az jó vagy rossz. Az álmok megelőzésének egyetlen módja, hogy megfogadta, senkihez sem kerül közel. 

Callie képtelen elengedni a múltat. Amióta a legjobb barátnője meghalt, elveszettnek érzi magát. Tudja, hogy sokkal felszabadultabban kellene élnie. Csak azt nem tudja, hogyan találjon vissza a régi énjéhez, amely még mert nagyot álmodni. 

Joelnek és Callie-nek egyaránt megvan rá az oka, hogy megtanuljon a mában élni. És bár nem keresik egymást, mégis találkozásuk pillanatától mindketten érzik, hogy hatalmas fordulat következett be az életünkben. Mígnem egy éjjel Joel Callie-vel álmodik, és az álomban megjelenik a legnagyobb félelme. Ekkor mindketten döntéshelyzetbe kerülnek: együtt maradjanak annak ellenére, hogy tudják, mi lesz a sorsuk? Képesek befolyásolni életük alakulását, vagy lehetetlen változtatni azon, ami megvan írva számukra? 

A két főszereplő, Joel és Callie által elmesélt Álmomban már szerettelek Holly Miller magával ragadó és felejthetetlen, romantikus debütregénye a szeretethez szükséges bátorságról, kiváltképp akkor, amikor úgy gondoljuk, hogy tudjuk, mi lesz a szerelem vége. 

KIADÓ: Álomgyár, 2020 

ISBN: 9786156067449

RENDELHETŐ: itt

Habár a kiadó felkérése előtt is egyszer-kétszer szembejött velem a könyv, sosem vizsgáltam meg tüzetesebben, pedig akkor biztosan én is előrendelem. Nem csak Jodi Picoult véleménye miatt, aki a felülmúlhatatlan író számomra, hanem mert eleve a tartalom alapján olyan könyvnek tűnt, ami tetszene - és így is lett. Az, hogy tetszett, még enyhe kifejezés is. 

Meg is lepődtem valamiért, hogy mennyire gyorsan magába szippantott, konkrétan az első oldaltól kezdve az utolsóig nem engedett. Ezzel keltem, feküdtem, szinte álmodtam. Szerencsére időm is volt így az itthonlét alatt, mert nehéz volt letenni, mikor le kellett. 

A könyv négy részre van tagolva, és az elején meg a végén, valamint a részek között is Callie gondolatai olvashatóak, mint egy keretet adva az egésznek. A két főszereplő, Callie és Joel szemszöge váltakozik a könyv során, így még jobban megismertetve őket és az érzéseiket, ezáltal azt is, hogy egyes eseményeket hogyan éltek meg. 

Az ex állatorvos Joel (szerintem mondjuk az egész lényében benne volt ez a hivatás, így nem értettem vele egyet mikor azt mondta, hogy már nem számít annak, csak mert nem praktizál) kicsit szét van esve a "képessége" miatt, amit ő inkább átoknak érez, mint áldásnak. Nagyon szomorú volt olvasni, hogy mikor egy kiemelkedően rossz időszak után az egyetemi évei alatt úgy döntött, nyit és segítséget kér, gúnyos nevetést és megalázást kapott - és úgy hiszem, ez nagyban meghatározza a későbbi bizalmatlanságát és szenvedését. Nem beszélve arról, hogy így nagyon nehéz kapcsolatokat fenntartani, ezért is zárkózik el nagyrészt a világtól. 

A természet csodáló Callie élete pedig akkor "siklott ki", amikor elveszítette a legjobb barátnőjét, aki a másik fele volt, aki úgy élt, ahogy az emberek általában szeretnének - nem félve a kockázattól, bátran és Callie-t is erre biztatta. Ezért miután meghalt, egyszerre volt végtelenül szomorú és valahol megható az, hogy Callie folytatta Grace álmait, és átvette a kávéház vezetését, ami a barátnőjének sokat jelentett - ezáltal lemondva a saját álmairól, hogy a természettel foglalkozzon és utazzon. 

"Tudod, az, hogy te hogyan látod önmagad, nem mindig egyezik meg azzal, ahogyan mások látnak."

Különösen szerettem a történetben azt, hogy annyira tudtam azonosulni mindkét karakterrel, vagy legalábbis énjük egy-egy részével. Joel állatszeretete, jegyzetelése, szorongása és Callie természetszeretete, utazni vágyása, mély érzése mind olyan, amit magamban is megtalálok. 

"Nincs az a tökéletlenség, ami megzavarna abban, mennyire szeretem."

A köztük kialakuló szerelem az, amit sokan az igazinak tartanak, amiben az én szentimentális lelkem mindig is hitt, és amit én magam is átéltem. Ez a fajta szerelem nem kérdezi, hogy jöjjön-e és nem is érdekli, hogy megfelelő-e az idő, vagy olyanok-e a körülmények - csak jön. 

Szerintem a könyv végkifejletére azért kicsit utal a tartalom, és az én következő soraim is, szóval ha ez zavaró lenne, ugorjátok át: bár minden egyes jelenete fájt egy bizonyos ponttól egészen a végéig, mégsem tudom azt mondani, hogy nem volt így helyes. Valahol azt kívántam, Joel bárcsak máshogy döntött volna, Callie bárcsak jobban küzdött volna, máshol viszont látom, miért volt ez szükséges; egyszerre volt szívfájdító, ugyanakkor örömteli is végigkövetni mindkettejük fejlődésvonalát, ahogyan megtalálták önmagukat és kiteljesedtek, és az is egyértelmű, hogy azért végig szerették egymást. Ez az a fajta erős érzelem, ami talán csak egyszer érint meg az életben, és nem lenne szabad elengedni. Ugyanakkor teljesen megértem, itt miért történt az, ami. 

"Vannak dolgok az életben, amelyekről nem lehet úgy tenni, mintha nem láttuk volna."

Holly Miller írásmódja egy életre elvarázsolt. Ez a történet imádni valóan édes, elképesztően gyönyörű, életszerű, fájdalmasan megható. Nem volt olyan érzelem, amit ne hozott volna ki belőlem: mosolyogtam, nevettem, sírtam, megszakadt a szívem. Mégis végig lüktetett bennem.  

A borító olvasás előtt nem tűnik nagy dolognak, utána viszont értelmet nyer minden szimbólum jelentősége, a címmel egyetemben. 

A végén pedig csak könnyes szemmel szorongattam a könyvet. Megmutatja, mi az igaz szerelem, megtanítja, hogy érdemes önmagadnak lenni és követni az álmaid, és mindezt néha olyan fogalmazásmódban teszi, hogy meg kell állnod ízelgetni egy-egy mondatot. Bárhogy is, de egy olyan élmény, ami egy életre benned marad.♡ 

Ludányi Bettina: Mennem kell

Sziasztok, 

a következő olvasmány egy igazi nyári kötet, Ludányi Betti régi-új romantikus krimije, amire nagyon kíváncsi voltam - ezért örülök, hogy átdolgozta és így bárki elolvashatja, akinek nem jutott az első változatból. Ugyanakkor lehet annak is érdemes, akinek az régi is megvan, hiszen az írónő biztosan fejlődött, valamint bővített kiadás. 

TARTALOM: 

Van különbség bűn és bűn között? 

Isabella da Silva bűnügyi újságíróként dolgozik az Egyesült Államokban. A túl sok munka és bűnben eltöltött évek miatt magánélete válságba kerül. Egyik nap arra ébred, hogy nincs maradása, ezért Barcelonába költözik, ahol a sors úgy hozza, hogy belebotlik egy égszínkék szemű idegenbe. De vajon tényleg véletlen volt ez a találkozás? 

Bella azt hiszi, hogy új életet kezdhet, közben pedig fogalma sincs arról, milyen veszélyek leselkednek rá. Minden erejével azon van, hogy megszabaduljon az életét fenyegető árnyaktól, ám a bűn mégsem ereszti.

A Mennem kell egy lenyűgöző, érzelmes történet egy fiatal lányról, aki választani kényszerül az eszméi és a szerelem között. Hiába próbált elmenekülni és változtatni az életén, a gonosz nem tágít. Vajon képes lesz szembeszállni vele? 

Ludányi Bettina Mennem kell című romantikus regénye nem csak új köntösbe költözött, de ebben a még inkább fordulatos, izgalmakkal bővített kiadásban beigazolódik, hogy semmi sem az, aminek látszik - hiszen nem tudhatjuk, milyen álarc mögött rejtőzik az igazi ellenség. 

KIADÓ: Álomgyár, 2020

ISBN: 9786156013880

RENDELHETŐ: itt

Ha a kagyló a szerelem, a rák pedig a bűn elleni küzdelem - vajon megélhetnek egymás mellett az élet tengerében? 

Amióta követem Betti munkásságát, érdeklődöm a régebbi történetei iránt is, de nem tudom, lett volna-e lehetőségem vagy éppen késztetés elolvasni ezt a könyvét, ha nem jelenik meg újra. Mindenesetre, így miután körülbelül egy nap alatt befaltam, nagyon örülök, hogy a polcomon tudhatom és az életem része lett. 

Már az első oldalon úgy indít (ahogy az írónőtől meg is szokhattuk), hogy az letehetetlenné teszi a könyvet és hatalmas szerelem. Eleve a spanyol érdekelt mindig is, ezek után pedig a bakancslistámra került a Barcelonába való elutazás. Érződik, hogy Betti lénye benne van ebben a könyvben, Bella karakterében és a város/tengerpart szeretetében, ahogyan az is, hogy járt már ott, mert szinte ott éreztem magam, ahogy olvastam. 

Mind Bella, mind újdonsült legjobb barátnője, Laia jellemével nagyon tudok azonosulni, bizonyos okokból. Például Bellának a hivatása, hogy kicsit jobb hellyé tegye a világot, hogy kiálljon azok mellett akik nem tudnak magukért, nagyon olyan, amit át tudtam érezni. És az ezzel járó keserű érzéseket is. Szerintem neki a bűn leleplezése a lényében van, ez elől nem lehet menekülni, de azért van egy bizonyos határ, amit meg kell húzni, ha nem akarjuk, hogy felemésszen minket. Ezt pedig nagyon életszerűen és mélyrehatóan adja át a történet. 

Aztán ott van Eric és a bátyja, Christopher - akikről nem feltétlenül mondanád, hogy makulátlanok, de azt sem, hogy rossz emberek. Ericben különösen imádtam, ahogyan a családja női tagjait védte volna mindenáron, még ha a férfi tagjaival kevésbé jön ki jól. Christophert eleinte nem igazán tudtam hova tenni, aztán azon kaptam magam, hogy mindennél jobban érdekel, és szívesen olvasnék még róla, mert az ő jelleme magába foglalja azt a komplexitást, amit annyira szeretek. 

" - Tudod, megértem, hogy kicsinált mindez. Folyton azzal szembesültél, hogy a világ egy szar hely, és te nem tehetsz ellene semmit, holott mindennap próbálkozol. Én viszont nem vagyok hajlandó ezekről tudomást venni, mert folyton csak aggódnék. Nem minden csak fekete, vagy csak fehér. Oké, hogy történnek borzalmas dolgok, de egy csomó jó is. És a te döntésed, hogy melyiket vagy hajlandó meglátni."

A fenti idézet Laiától származik, és ez az egyik kedvencem. Az ő karakterének jellegzetességei, életszemlélete, valamint az, hogy mennyire igaz barátja Bellának, igazán inspirálóvá és szeretni valóvá teszi. 

Ez a könyv egyszerre adja át a spanyol és nyári hangulatot, mutatja be az igaz barátságot és elemi szerelmet, önmagunk kiismerését és elfogadását, azt, hogy újrakezdeni és menekülni semmiképpen sem ugyanaz, mert amíg az előbbi lehetséges, sőt néha szükséges, az utóbbi nem éppen a legjobb megoldás; ahogyan azt is, hogy bár a hivatásunk a lényünk része, és lehet bármilyen erős, néha elvakíthat minket, valamint figyelnünk kell arra a pontra, ahol már nem feltölt, hanem tönkretesz. Hogy igenis van különbség bűn és bűn között, amellett, hogy életszerű, reményteljes; a borító pedig nem csak gyönyörű, de kifejező is. Bár itt nem játszik központi szerepet a pszichológia, a romantika viszont igen - ami már nem jellemző az írónőre -, izgalmas fordulatokban és lélektani mondanivalóban viszont továbbra sem szenved hiányt. Ezek fényében pedig könnyedebb, mint az előző könyvei, mégis megérintett és bennem marad.

A hozzátartózó és hangulatfokozó zenelista: https://www.youtube.com/playlist?list=PLJjmkYtASry_H0-uiZnVxvvO3_zS7il9z

Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

Sziasztok!

Ez az könyv véletlenszerűen került a polcomra, a Gabo 999 Ft-os akciójának keretén belül, és csak azért ragadta meg a figyelmem, mert Kata barátnőm megjegyezte, hogy ő gondolkodik rajta. Szóval most nem kifejezetten szándékosan, de megint Neki köszönhetek egy meghatározó olvasmányt. 

TARTALOM: 

Egy csupa halálközeli élményből összeállított, rendkívüli memoár Nagy-Britannia egyik bestseller szerzőjétől. 

Maggie O'Farrel meghökkentő memoárja, a Vagyok, vagyok, vagyok az írónő életét szakaszokra tagoló és meghatározó halálközeli élmények veszik sorra. Gyerekkori betegségét, amely egy egész évre ágyhoz kötötte, és amelyből senki nem hitte, hogy felépülhet. Kamaszkori menekülésvágyát, amely kis híján tragédiában végződött. Találkozását valami beteg lelkű személlyel egy elhagyatott ösvényen. És mindegyik közül a legriasztóbb: mindennapos küzdelmét azért, hogy megóvja a lánya életét - aki számára a könyvet is írta - attól a betegségtől, amely hihetetlenül sebezhetővé teszi az élet számtalan veszélyével szemben. A tizenhét külön álló találkozás Maggie-t különböző életkorokban és különféle helyszíneken ábrázolja, életét éles, spontán pillanatfelvételek sorozataként mutatva be. Feszes prózája vibrál az energiától, a visszafogott érzelmektől. O'Farrel felkavaróan adja vissza azt az érzést, hogy a veszély mindig a közelünkben ólálkodik, emellett azonban rávilágít az élet értékére, szépségére, rejtélyeire is. 

KIADÓ: Gabo, 2018

ISBN: 9789634066392

RENDELHETŐ: itt

"A vizemet kortyolgatva elmesélem, hogy egy életet írok meg, mégpedig kizárólag halálközeli élményeken keresztül. Egy darabig nem szól semmit, csak megigazítja a teababát, a kis tejkiöntőt, a csészék fülét. - A te életedről van szó? - teszi fel a kérdést. 

- Igen - felelem enyhén idegesen. Fogalmam sincs, hogyan érez majd a dolog iránt. - De nem... ez csak... csak egy élet szilánkjai. Pillanatok sora. Lesznek benne hosszú fejezetek és lesznek kifejezetten rövidek." 

Pontosan a fent kiemelt idézet miatt nehezebb erről a könyvről értékelést írni. Hiszen nem csak egy tehetséges író "igaz lehetne" - novelláiról van szó; hanem életének minden olyan pillanatáról, amikor ő maga élte meg a történteket, amikor megérintette őt a halál szele. Nem ismertem eddig az írónő munkásságát, és ezt őszintén szólva már sajnálom, mert a legelső oldaltól kezdve az utolsóig beszippantott, magával rántott. Nem úgy letehetetlen, mint egy izgalmas krimi, sőt; párszor azt éreztem hogy lehet le kell tennem kicsit megemészteni az olvasottakat, de valahogy mégsem voltam erre képes. Van abban valami varázs, valami erő, ahogy megmutatja ezeket a (szerintem) intim pillanatokat, ahogy feltárja a lelkét, ahogy leírja: igen, ezt mind átéltem, a legtöbb dolgot, amitől egy ember félhet, de itt vagyok. Vagyok, vagyok, vagyok. 

"Egy halálközeli élményben nincs semmi egyedi vagy különös. Még csak nem is ritka. Megkockáztatom, hogy ilyesmi mindannyiunkkal megesik egyszer-egyszer, néha tán fel sem figyelünk rá. A furgon, ami épphogy kikerüli a biciklinket; a kimerült doki, akinek eszébe jut, hogy még egyszer, utoljára ellenőrizze a gyógyszeradagunkat; a félrészeg sofőr, akit sikerül rávenni arra, hogy vonakodva átadja másnak a slusszkulcsot; a vonat, a repülő, amelyről lemaradunk, mert az ébresztő megszólalása után tovább alszunk; a vírus, amit nem szívunk be a levegővel; a támadó, akivel nem találkozunk össze; az út, amelyen nem indulunk el. Mindannyian, egytől egyig, valamiféle ködös tudatú állapotban bóklászunk a világban, úgy élünk, hogy bármely nap lejárhat az időnk, megragadjuk a pillanatot, kiskapukon surranunk át, és fogalmunk sincs róla, mikor sújthat le ránk a sors. (...) Ezek a pillanatok megváltoztatják az embert, amennyiben tudatosulnak benne. Lehet azzal próbálkozni, hogy megfeledkezzünk róluk, hogy hátat fordítsunk nekik, hogy vállat vonva lerázzunk magunkról, de tetszik vagy sem, az ilyesmi belénk ivódik. Az ilyen tapasztalatok bennünk élnek, és az énünk részévé válnak, akár egy stent a szívben, vagy egy eltört csontot összetartó fűződrót."

Voltak részletek, ahol ledöbbentem; amiket megkönnyeztem; amiken a hideg rázott; egyszer olyan is, hogy annyira dühös lettem, hogy attól féltem, eldobom a könyvet; ahol elszorult a szívem vagy a legszívesebben összeszorítottam volna a szemem; ahol azt mantráztam: kérlek, kérlek, kérlek, csak legyen minden rendben! 

"(...) Egy kezemen megtudom számolni, hányszor beszéltem róla a barátaimmal, ami mégis csak különös, ha figyelembe vesszük, hogy milyen gyakorisággal történik meg. 

Hogy miért nem említjük gyakrabban? Mert túlságosan zsigeri, túlságosan magántermészetű, túlságosan intim dolog. Olyan emberi lényekre, lelkekre, szellemekre gondolunk ilyenkor, akik sosem szívhatták be a levegőt, sosem láttak fényt. Olyan láthatatlanok, olyan tünékenyek, hogy a nyelvünknek még csak külön szava sincs rájuk."

Nem csak a borító és a cím kifejező, de a történetek címe és a kis ábrák is. Arról írni pedig lehet felesleges is, hogy mely események érintettek meg a legjobban személy szerint, hiszen ez lehet hogy mindenkinek más lesz; ugyanakkor a legtöbb mégis olyan, ami velünk is megtörténhetne vagy amitől kifejezetten rettegünk. Az ötlet, hogy egy ember életét a a halálközeli élményein át mutasd be, pláne hogy ez az ember te magad vagy, önmagában nem tudom, mennyire számít különlegesnek, de Maggie írás - és gondolkodásmódja, a lénye, ami átüt a sokszor költői szépséggel megfogalmazott sorokon, mindenképpen azzá teszi. 

"(...) olyan döbbenten meredt rám, ahogy az emberek általában szoktak, és ezt mondta: - Hogy neked mennyire nem volt szerencséd!

Emlékszem, nagyon meglepődtem, mert én éppen az ellenkezőjét gondoltam. Mindenki azt hitte, hogy meg fogok halni, de én túléltem. Mindenki azt hitte, hogy sosem fogok már járni, úszni, ceruzát fogni a kezembe, de nekem mindez sikerült. Mindenki azt hitte, életem hátralévő részét tolókocsiban töltöm, de a tolókocsit úgy egy év múlva visszaszolgáltattuk az egészségbiztosításnak. Mindenki azt hitte, speciális iskolába kell majd járnom - nem így lett. Azt képzelték, az életem korlátokról, egészségügyi és gyógypedagógiai intézményekről, tehetetlenségről, másoktól való függésről szól majd. Végtelenül szerencsésnek tartom magam, szerintem elképesztő mázlim volt, hogy elkerültem az orvosok által előre jelzett sorsot." 

Ahogyan egy fentebb kiemelt idézetben az írónő maga is írta, a halálközeli élmények talán nem kivételesek. Az viszont, hogy hogyan áll ezek után az élethez ember; hogy Maggie hogyan ezek után az élethez, igenis az: 

"Egyfajta nyughatatlansággal töltött el az, hogy gyerekként közel kerültem a halálhoz, majd visszatértem az életbe - attól fogva a veszélyhez hetykén, néha kifejezetten eszementen viszonyultam. Világos számomra, hogy történhetett volna fordítva is: olyan emberré is válhattam volna, akit megbéklyóz az óvatosság, akadályoz a félelem. Ehelyett olyan személy lett belőlem, aki leveti magát a kikötőfalról. Aki magányosan túrázik távoli hegységekben. Aki éjjel közlekedő vonatokon, egyedül zakatolja végig Európát, és úgy érkezik meg egy-egy fővárosba az éjszaka közepén, hogy még nincs szállása. Aki vígan végigbiciklizik a "Dél-Amerika legveszélyesebb útjának" elkeresztelt szédítően meredek, omladozó, málló ösvényen. A magas csúcs oldalába vájt út padkájának több pontján is emlékhelyek jelzik, ahol valaki lezuhant a mélybe. Aki befagyott tavakon gyalogol át. Aki úszás közben veszélyes vizekre merészkedik, mind képletesen, mind szó szerint. Nem arról van szó, hogy ne becsültem volna, ne tartottam volna sokra az életemet, inkább arról, hogy kielégíthetetlen vágy égett bennem, amely kikövetelte, hogy igyekezzek magamévá tenni mindazt, amit felkínál a sors. Talán túlságosan is derűlátóvá tett a halált illetőleg az, hogy nyolcéves koromban közel jártam hozzá. Tisztában voltam azzal, hogy egyszer bekövetkezik, de a gondolat nem riasztott meg; a közelségét inkább ismerős tapasztalatként éltem meg. Megváltoztatta, eltorzította a gondolkodásmódomat az a tudat, hogy a szerencsének köszönhetem a megmaradásomat, hogy oly könnyen történhetett volna másképpen is. Plusz dolognak, ajándéknak, egyfajta jótéteménynek tekintettem, hogy folytathattam az életemet - vagyis azt kezdek vele, amit akarok. Ráadásul nemcsak a halált cseleztem ki, de megúsztam azt is, hogy magatehetetlenül kelljen élnem. Mi egyebet tehettem volna visszanyert függetlenségemmel, mozgásképességemmel, mint azt, hogy a végletekig kihasználom a lehetőségeket?" 

Ennek a nőnek a története, az élete megmutatja, hogy mi minden leselkedhet ránk, bárhol, bármikor, hogy az élet mennyi kockázatot és veszélyt rejt magában, önhibánkon kívül is akár; ugyanakkor azt is, hogy mégis érdemes élni, minden kockázatot vállalva, nem figyelmen kívül hagyva a veszélyt, de azt sem engedve, hogy akadályozzon minket. Olyan könyv, amit szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia, függetlenül attól, hogy hány éves, mit adott vagy mit vett el eddig tőle az élet. Mert erőt ad a folytatáshoz, bármilyen nehézséggel is nézzünk éppen szembe. 

"Ha valaki kijelenti, hogy sikerülni fog, hogy megtudunk csinálni valamit, és ha látjuk, hogy tényleg így gondolják, akkor a lehetőség valahogy megfoghatóbbá válik." 

Cara Delevingne - Rowan Colman: Mirror, mirror

Sziasztok!
valószínűleg Cara Delevingne neve senkinek sem ismeretlen - mindig érdekes, ha egy híresség ír könyvet - ugyanakkor nem feltétlenül ez az, amiért még régebben felfigyeltem erre a történetre. Őszintén szólva nem sokat tudtam a nőről, ennyire nem követem, de most kellemesen csalódtam, több szempontból is. Egyrészt, hogy mennyire elképesztően inspiráló, másrészt pedig hogy még írni is tud, nem is rosszul. A Mirror, mirror szerintem elég fontos kötet az ifjúsági könyvek között, legalábbis én így érzem - és az ok/cél, amiért Cara megírta, különösen figyelemreméltó. 

TARTALOM: 

Red, Leo, Rose és Naomi nem találják a helyüket. Red anyja alkoholista, az apja pedig alig van otthon. Leo bátyja folyton zűrös ügyekbe keveredik. Rose a bulizásba és pasizásba menekül egy múltbéli trauma elől. Naomi néha elszökik otthonról, hogy megtapasztalhassa a szabadság ízét. 

A négy elveszett lélek szövetséget köt egymással és a zenével: megalakítják a Mirror, mirror nevű zenekarukat, és létrehoznak maguknak egy új családot. 

Aztán Naomi megint elszökik, és félholtan kerül elő a Temzéből. Az életéért küzd, a rendőrség pedig öngyilkossági kísérletnek tekinti az ügyet. A csapat nem érti, mi történt a barátjukkal, és miért nem vettek észre semmit a látszólag életvidám Naomin. Lehet, hogy nem is ismerték őt valójában? Egymást vajon mennyire ismerik? 

De amikor már több nyom is arra utal, hogy Naomival valami egészen más történt, a csapat mozgásba lendül. A nyomozás során mindnyájukról sötét titkok derülnek ki, ami megrendíti az addig szilárdnak hitt barátságukat. Semmi nem lesz olyan, mint régen, mert ha egy tükör egyszer eltörik... 

Cara Delevingne világhírű szupermodell és színésznő saját generációja hangján mesél a felnőtté válásról, önmagunk megtalálásáról, barátságról, árulásról, és arról, hogy semmi sem az, aminek látszik. 

KIADÓ: Gabo, 2018

ISBN: 9789634066057

RENDELHETŐ: itt

"Olyan világban élünk, ahol mindenki ítélkezik, anélkül hogy bármit is tudna a másikról, vagy legalább megpróbálná megérteni őt." (Előszó)

Igazából már a megjelenésekor szemet szúrt ez a könyv, aztán felkerült a végtelen kívánságlistámra, és az idei évig ott is maradt, érintetlenül. Egészen tegnapelőtt estig, amikor is hirtelen jött az érzés, hogy most ezt kell olvasnom. 

Nem is tudom, mire számítottam igazán, de nem erre; ez a történet megdöbbentett, de a lehető legjobb értelemben. Már az Előszó után tudtam, hogy érdemes volt megvennem, akkora hatással volt rám a magyarázat, hogy Cara miért írta meg ezt a könyvet. Bár már túl vagyok a kamaszkoron, így utólag visszatekintve is nagyon átéreztem az egészet: a nagyravágyást, a nevetést és sírást, minden csalódást, a felnőtté válás és önmagunk keresésének sokszor nehéz és rögös útját. 

Négy főbb karakterünk van: Red, aki láthatatlannak érzi és keresi önmagát, és a kishúgáról való gondoskodás rántja ki a teljes elveszettségből, mert az anyja alkoholista, az apja pedig "menekül"; Rose, aki gazdagabb családban él, de az édesanyja meghalt, az apját pedig szinte csak a Rose-nál nem sokkal idősebb barátnője érdekli, és aki néha egy igazi drámakirálynő, de a felszín alatt komoly trauma húzódik; Leo, aki szegényebb környékről származik, és a börtönt is megjárt bátyja miatt elég zűrös élete van, holott a vadóc álca alatt igenis gondoskodó és jó srác; és végül Naomi, akinek bár a családja rendben van, az élete mégsem, mert a különcsége miatt bántották az iskolában... 

A közös vonás pedig mindannyiukban a zene és Mr. Smith órája, aki valami oknál fogva összetette őket és így egy lettek egy zenekar, egy család, egymás támaszai, a legjobb barátok - akik azelőtt idegenek voltak és egymástól is távolságot tartottak. 

"Mi együtt vagyunk a lényeg.

Külön-külön zűrösek voltunk, elveszettek, életünknek azt a szakaszát vártuk, amikor igazán élhetünk, amikor szabadok lehetünk. És aztán jött a Mirror, mirror; Rose nevezte el a bandát, mert szerinte mi együtt igazabbak vagyunk bárkinél. Emelt fővel nézhettünk bele abba a bizonyos tükörbe. És együtt voltunk önmagunk. Erősek, rendíthetetlenek. Legalábbis ezt gondoltuk..."

Aztán megtörtént a tragédia - Naomit félholtan találják a folyóban, és a rendőrség szerint minden jel arra utal, hogy öngyilkossági kísérlet volt, de ezt a banda egyszerűen nem akarja és nem is tudja elhinni, mert nem látják semmi értelmét. Végül pedig egyre több jel mutat arra, hogy a lánnyal tényleg valami más történhetett, és miközben (főként) Red és Naomi nővére, Ashira kutatása nyomán egyre inkább kitisztul a kép, az olvasó nem tud elvonatkoztatni attól, hogy ez bizony tényleg megtörténhet, bárkivel, bárhol, bármikor. 

A történet elbeszélője Red, ugyanakkor nagyon szépen meg volt oldva, hogy mindegyikük életébe, érzéseibe beleláthassunk és mindegyikük családját megismerhetjük. Miközben Naomi a kórházi ágyon fekszik kómában, és nagyrészt a visszaemlékezések mutatják meg, milyen is ő, a többieknek szembe kell néznie a saját árnyaikkal; mintha azzal, hogy az egyikük elveszett, már ők sem tudnák egyben tartani magukat. Aki azt hiszi, hogy az igazi fordulatot az hozza, hogy mi is történt valójában Naomival, az téved. Ebben a könyvben sokkal több van, mint amennyi látszik, és körülbelül a háromnegyedénél le is esett az állam. Ahogy a történetnek ez a szála fel volt építve, majd ahogy Cara lerántotta róla leplet, az valami zseniális. 

" - Nem számít, honnan jössz, nem számít, milyen színű a bőröd, vagy, hogy mennyi pénzed van, hogy a fiúkat vagy a csajokat szereted... vagy... ezek a baromságok. Miért nem lehetnek az emberek egyszerűen emberek? 

- Mert az emberek hülyék. A világnak egyre jobbnak és jobbnak kellene lennie, de nem így van. És egyhamar nem is lesz jobb hely. Szóval az egyetlen, amit tehetünk, hogy magunkkal foglalkozunk. És ennyi." 

Összességében a Mirror, mirror egy olyan ifjúsági könyv, amit igazán kiemelkedőnek tartok, mert a fiatalok nyelvén beszél, mégis egy bölcsebb távlatból, ami bár izgalmas, néha nyomasztó, néhol megható, mégis sokkal összetettebb, mélyebb, mint amilyennek a tartalma mutatja. Az írásmódja, a karakterek komplexitása, egymáshoz és önmagukhoz való viszonya, a baráti és családi, és más kapcsolatok életszerűsége egyszerre mutatja meg azt, hogy igen, ez a korszak tud kegyetlen, de mégis reményteljes is lenni. Ha önmagunk vagyunk. Mert ez a legfontosabb. 

"Mindenkinek több arca van. Olyan ez, mintha egy tükrökkel teli világban léteznénk. Van a tökéletes, filteres, online arcunk; van a sulis, dolgozó álarc, az az ember, akinek a barátaink gondolnak, és egy igazi, amit gyakran rejtegetünk. Az üzenetem a Mirror, mirrorban az, hogy csak egy arcra van szükséged, erre az igazira." (Kérdések és válaszok Cara Delevingne-nyel) 

Taylor Jenkins Reid: Evelyn hét férje

Sziasztok!
Ma egy számomra nagyon különleges könyvet hozok Nektek. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyi minden rejtőzhet egy sejtelmes cím-borító-tartalom mögött... pedig ha azt vesszük, hogy a sztáréletnek megvannak az árnyoldalai, gondolhatnánk erre - többek között ezt is életszerűen mutatta be az írónő. Szerintem ez az a könyv, amiért Kata barátnőmnek a leghálásabb lehetek, és nem tudom, felülmúlhatja-e ezen a téren bármi. 

TARTALOM: 

A legendás, de teljes visszavonultságban élő világsztár, Evelyn Hugo évtizedek óta először hajlandó interjút adni. 

Döntésénél már csak a választása meglepőbb: ragaszkodik egy fiatal, ismeretlen újságírónőhöz, Monique Granthez. Miért pont neki jár ez az álomlehetőség? 

Aztán Evelyn emeli a tétet. Mert egyszeri sztárinterjú helyett sokkal többet ajánl. 

Mindent. 

A teljes igazságot csillogóan botrányos életéről, útjáról a megalázó szegénységből a megasztárságig. Semmit sem szépítve és semmit sem elhallgatva. 

Ahogy elkezdődik a munka, az újságírónő nemsokára sejteni kezdi: valamilyen módon összekapcsolódik a saját sorsa és Evelyn múltja. 

Ám ennek a titoknak nagy ára van. 

Szenvedélyek, végzetek, barátságok és árulások, aztán egy elképesztő csavar - ez a szerelem és életbölcsesség letehetetlen regénye. 

KIADÓ: Lettero, 2017

ISBN: 9786155733093

RENDELHETŐ: itt

"Evelyn nagyon sokoldalú és bonyolult nő volt, és az én vele töltött időm ugyanolyan komplikált volt, mint az ő egész élettörténete. A mai napig birkózom azzal a személyiséggel, aki Evelyn Hugo volt és azzal a hatással, amelyet rám gyakorolt. Az egyik pillanatban jobban csodálom őt, mint valaha bárkit, máskor viszont azt gondolom, hogy ő egy hazug csaló volt. 

Azt hiszem, Evelyn nagyjából elégedett is lenne ezzel. Őt rég nem érdekelte, hogy csodálják-e, ahogy nem foglalkozott a botrányokkal sem. Csak az igazság érdekelte." 

Még így szinte egy nappal azután is, hogy a végére értem, csak reménykedhetek, hogy át tudom adni azt, amit ez a nő és a története adott nekem. Amit a barátnőm adott azzal, hogy ajánlotta; amit Taylor Jenkins Reid, ahogy megírta; amit Evelyn, ahogy elmesélte; amit Monique, ahogy átadta. Régen egy füzetben kiírtam néhány idézetet a könyvekből, aztán átszoktam arra, hogy szövegkiemelővel emelem ki (bár nem minden esetben). A Moly erre való felületét sosem használtam eddig, most azonban konkrétan tudták az emberek, hogy mikor olvasok és éppen hol tartok, mert muszáj volt idézeteket kitennem. Amiket aztán kiemeltem és leírtam egy füzetbe is. Szerintem már ez is sokat elmond. Minden idézet számít amit kiírtam és azok is, amiket (a spoilermentesség érdekében) nem. 

Valószínűleg még napokig a hatása alatt leszek, mert Evelyn Hugo egy olyan nő, akinek a hatása alatt meg is éri lenni. Mert az írónő a saját életemre is reflektált egy jelenettel, ami nem volt kellemes, de annál szükségesebb. És olyat is adott, amivel mégis segített. 

A történet egy fiatal, nagyravágyó újságírónő karrierjének, sőt, életének legnagyobb lehetőségével indul, hiszen a legendás Evelyn Hugo csak neki hajlandó interjút adni. Aztán amikor kiderül, hogy igazából a történetét akarja elmesélni, valamilyen oknál fogva viszont ezzel csak Monique-ot szeretné megtisztelni, ott kapjuk meg az első életleckét Evelyntől. 

"Amikor felbukkan a lehetőség, hogy megváltoztasd az életed, légy készen arra, hogy bármit megtegyél. A világ nem ad neked semmit, csak te veheted el magadnak. Ha egyetlen dolgot tanulsz tőlem, hát ez legyen az." 

A könyv a címmel összhangban hét részre van osztva, Evelyn hét férjének a kilétére. 

Szegény Ernie Diaz, Átkozott Don Adler, A hiszékeny Mick Riva, Az okos Rex North, A nagyszerű, jószívű, megkínzott Harry Cameron, Max Girard, a csalódás és A kellemes Robert Jamison. 

Őszintén szólva eleinte magam is sokat gondolkodtam azon, hogy miért fontos az, hogy ez a nő hétszer házasodott, és Monique kutatómunkájának eredményeivel sem kaptam erre igazán választ, egészen addig, amíg maga Evelyn nem fedte fel a történtek mögött rejlő okokat. Annyit elmondhatok, hogy összességében tekintve és amúgy is, sokkal, de sokkal több van ennek a színésznőnek az életében, mint arra bárki is gondolna. És az, hogy mit ír a média, szinte soha nincs összhangban azzal, ami valóban történt. Ezt a mai világról is tudom, de itt adta át igazán. Elképesztő ez a könyv, ahogyan ír a szerelemről, életről, barátságról, családról, és arról, hogy egy nő mikre volt képes, hogy felküzdje magát a csúcsra, ne csússzon le teljesen róla, és végig védje azokat, akiket szeret. 

Evelynről - ahogyan az emberekről általában - nem lehet elmondani, hogy jó vagy rossz. Ilyen nincsen. Vannak megkérdőjelezhető döntései, erkölcstelennek mondható tettei, de mindegyiknek olyan alapja van, amiért mégis megérted. Mindezek mellett pedig ott vannak azok az érzelmek, az a gondolkodásmód, az az erő, ami viszont inspirál, amiért példakép, amiért csak csodálni lehet. 

"Senki sem jó vagy rossz. De néha az ember elfelejti, milyen igaz ez. És hogy tényleg mindenkire igaz. (...)

Korábban is ideadhatta volna ezt a levelet. El is dobhatta volna. 

Ez Evelyn Hugo. Valahol középen." 

A szemszögek váltakoznak, múltban és jelenben, amit Evelyn megélt és amit Monique él meg; és végig ott a kérdés: miért pont Monique? Miért pont most? Miért pont így? 

Egyre több részletét láthatjuk a kirakósnak, ami Evelyn Hugo élete és mikor a legutolsó kis darab is a helyére kerül, az egy katarzissal ér fel. Magával ragadó, letaglózó, kiszámíthatatlan és döbbenetes, fájdalmasan gyönyörű elbeszélése nem csak a sztár - de a hétköznapi életnek is. 

Amit Evelyn a színfalakon kívül-belül élt, amit Monique él, és amit az olvasó él át általuk. 

Életre szóló tanulság és élmény. 

További kedvenc idézetek: 

"Ha azt akarom, hogy megváltozzanak a dolgok, változtatnom kell a hozzáállásomon."

"(...) De nagyon valószínű, hogy ez csak utólagos bölcsesség; azt látom rajta, amit látni akarok, annak alapján, amit azóta tudok." 

"Évekbe telt, mire rájöttem, hogy az élet nem lesz könnyebb attól, hogy csillog."

"Az emberek nem nagyon értik és szeretik, ha egy nő saját magát teszi előtérbe."

"Sose engedd, hogy bárki átlagosnak tekintsen."

"Mindig eltöprengek azon, hogy bizonyos dolgok egyszerre lehetnek igazak és hamisak, hogy az emberek egyszerre lehetnek jók és rosszak, hogy valaki szerethet csodásan önzetlenül, miközben végtelenül önző." 

"De néha a valóság szinte átgázol az emberen. Máskor meg csak vár, türelmesen, mindaddig, amíg el nem fogy a tagadáshoz szükséges energiád." 

"Elveszítettem a csatát, de eltökéltem, hogy megnyerem a háborút."

"Senki nem érdemel semmit. Az a kérdés, hogy ki hajlandó tenni érte, és megszerezni. Senki sem csak áldozat és győztes. Mindenki valahol a kettő között van. Azok, akik telekürtölik a világot azzal, hogy ők ide vagy oda tartoznak, csak becsapják önmagukat." 

"Azt hiszem, az, hogy önmagad legyél, az igazi, egész önmagad, mindig olyan, mintha az ár ellen úsznál." 

Ezekért éri meg (többek között) olvasni. Így a végére csak ennyit tudok mondani: olvassátok! Kérlek! Mindannyian. De tényleg.♡

R. Kelényi Angelika: A lánynevelde 2.

Sziasztok!
Végre a kezembe foghattam a várva várt Lánynevelde 2-t, ami a Riva nővérek-sorozat negyedik része... nem tudom, vártam-e valaha ennyire folytatást, hiszen az elsőnek kegyetlen lett a vége.

Ezúton is köszönöm a recenziós példányt az Álomgyár kiadónak! 

TARTALOM: 

Christina Rivera húgai, Nella és Leona is megváltoztak az évek során. Nella elfogadja Marco Fiore ajánlatát, hogy bolondítsa magába azt a férfit, aki az egész Rómát behálózó szövevényes bűnügy kulcsa lehet. 

Christina és Marco mindent megtesz, hogy kiderítse, hová tűnt Aldioni, a gazdag kereskedő, és kicsoda a titokzatos Doria... 

Közös nyomozásuk során egymás iránti érzelmeik is komoly próbát állnak ki.

Képes lesz-e Nella hidegvérrel véghez vinni a feladatát? Meg tudja-e védeni az intézetet Christina és Marco a külső és belső ellenségektől, meg tudják-e őrizni a szerelmüket? 

R. Kelényi Angelika, Terézanyu-díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő a Riva nővérek-sorozat negyedik részében a szereplők nem csak a gonosszal, hanem a saját érzelmeikkel is kemény csatát vívnak, miközben életüket átszövik a titkok, a gyilkosságok, a kaland, a szenvedély és a romantika. 

KIADÓ: Álomgyár, 2020

ISBN: 9786156013026

RENDELHETŐ: itt

Kicsit nehéz elkezdeni írni, de még nem nehezebb lenne, ha véglegesen el kellene engednünk a szereplőket; szerencsére azonban nem így van. Angi nagyon jól átlátta, hogy van még ebben potenciál, hiába lezárt, mégsem kell attól tartani, még így a negyedik rész után sem, hogy túlírt vagy hogy már semmit sem lehet belőle kihozni. Elképesztő a fantáziája ennek a nőnek, és az is, ahogyan ennek a három testvérnek a történetét felépítette a Mennyei bűnöktől a nemrég megjelent Doria* novelláig. Annyira a szívemhez nőtt az egész sorozat és a karakterei, hogy azt elmondani is nehéz.

A lánynevelde 1. részének úgy lett vége, hogy nagyon a folytatásért kiált, ezért az újraolvasás után azonnal bele is kezdtem ebbe a részbe. Még több izgalom, még több rejtély, még több szenvedély és fordulat vár ebben a kötetben... az írónő egy elképesztően szövevényes bűnügyet tett össze - messze nem annyiról van szó, amit eleinte hinnénk, és még ebben a részben is kiderül, hogy bizony nem minden az, aminek látszik. 

Mivel mégis csak "zárókötet", ezért mindenképpen kitérnék a karakterekre és a fejlődésvonalukra is, ugyanis ebben a részben kapunk többet Nella, Leona és Laurentino Marcetti báró jelleméből is. 

Mivel mondhatni ennek a kötetnek a középső nővér, Nella áll a középpontjában, így itt tudunk meg arról is sokkal több részletet, hogy ő személy szerint hogy élte meg az elmúlt öt év történéseit, miken kellett átmennie, hogyan tanult a hibáiból, és hogyan maradt önmaga (valahol pedig mégis egy jobb változata annak aki volt), mindenféle álarc nélkül, azok után is, amilyen nyomot hagyott benne az őt ért trauma. Nellának a szépsége a legnagyobb fegyvere és amióta okosabb is, nem az a naiv kislány többé, hanem a hiúsága alatt már egy öntudatos nő, aki önvédelemre is képes, azóta Isten mentse meg tőle a férfiakat:D Marco pontosan erre reflektálva kéri meg, hogy hálózza be a titokzatos és veszélyes Marcetti bárót, mert úgy néz ki, a nyomozás minden szála az ő kezében fut össze. Kifejezetten szerettem olvasni ezeket a részeket, mert Nella által egy teljesen más szemszögből ismerhettük meg a férfit, mint addig, olyan párbeszédeik voltak, amiken csak vigyorogni tudtam, a kémia köztük pedig annyira ütött, hogy konkrétan még én is libabőrös lettem. A történetnek ez a szála nagyon realisztikusan és szépen mutatja be, hogy nem szabad első látásra ítélni és néha sokkal több van a felszín alatt, mint azt elsőre hinnénk. 

"(...) Más nem nagyon érdekelte, Christina és Leona azonban igen. Soha többé nem hagyja őket cserben. Ezt már akkor megfogadta, amikor kimenekült Rossi aranyba csomagolt börtönéből. Mert tudta, azt, hogy még mindig életben van, még lehet jövője, a nővérének köszönheti. Ezt pedig nem fogja elfelejteni. Soha." 

Leona ezzel szemben szinte mindenben Nella ellentéte. Visszahúzódó, szótlan, magának való könyvmoly, akit a legkevésbé sem érdekel sem a szépsége, sem az ellenkező nem; aki hihetetlenül okos, és bár mindig figyel, szinte soha nem beszél. Már az előző kötetben is utalás volt rá, hogy valami nincs is teljesen rendben a lelkében, de ez ebben a részben teljesedik ki igazán. Nem szeretnék erről sokat írni, mert semmiképpen nem lőném le a dolgot, de annyit leszögeznék, hogy nem tudom hibáztatni, csak szánni és remélni, hogy megjavul és helyrejön egy elzártabb életben. Az, ami vele történik, nem is az ő hibája és nem is Christináé, aki felnevelte - ez ugyanis nem személyiség vagy nevelés kérdése. Ez vagy ott van az emberben vagy nincs. És ha ott van, egy trauma sajnos előhozhatja. 

A történtek olyan megpróbáltatásokat hoznak magukkal, amik Christina és Marco kapcsolatára is hatással vannak, és bár ezt nem volt a legjobb érzés olvasni, akkor is annyira életszerű és a maga módján gyönyörűen volt megírva a végére, hogy úgy érzem, kellett. A nyomozás pedig végig olyan kiszámíthatatlan fordulatokat hozott magával, hogy le sem bírtam tenni a könyvet, és eközben Marco segédjének (vagy társának, bocsánat:D), Rizzo-nak is megismerhettük egy kicsit komolyabb énjét, de persze azért a viccesen szemtelen önmaga maradt, imádom őt és a barátságukat. 

A legnagyobb veszély pedig éppen a várva várt bálon teljesedik ki, de végre mindenre fény derül, többek közt arra is, hogy kicsoda Doria és hogy hogyan kapcsolódik össze az élete Regináéval. 

* Amit annyira fontosnak tartok, hogy szánok annak is pár sort, valamint a képmontázs jobb felső sarkában lévő kép már inkább onnan származik. Őszintén szólva az ő szála meg is lepett meg nem is, de tényleg eszméletlen, hogyan függ össze minden, és örülök, hogy egy külön novellát is kaptunk arról, hogyan alakult végül a sorsa, és ezzel egy kis jövőbe látást is a könyv végén maradt kissé elvarratlan szálakról. 

Eleinte nem hittem volna, hogy a Mennyei bűnöket még felül lehet múlni, de hát Angelikáról van szó és végtére is egy sorozat, még ha évek telnek is el és mást mesél el, más karakterekkel is a középpontban. Szövevényes, az utolsó oldalakig kiszámíthatatlanul izgalmas, váratlan fordulatokkal és libabőrös szenvedéllyel, néhol humorral, néhol fájdalommal; keserédes, mégis reményteli érzelmekkel. Igazi mestermű!

R. Kelényi Angelika: A lánynevelde 1.

Sziasztok!

Habár nem a Riva nővérek-sorozat volt az első olvasmányom R. Kelényi Angitól, de ez az, ami a legközelebb áll a szívemhez. A lánynevelde már a Mennyei bűnök után évekkel játszódik és más történetet mesél el, de a már ismerős, szeretett karakterekkel a központjában.

TARTALOM: 

Szövevényes bűntény Róma fényűző poklában 

Öt évvel a Sant'Ambrogio zárdában történtek után... 

Schillingfürst hercegnő támogatásával Blanca Riva, azaz új nevén Christina Rivera a húgaival együtt egy lányiskolát hoz létre. A Sorores nevet viselő iskola árvák, meggyalázottak, kitaszítottak menedéke lesz. 

Marco Fiore magánnyomozó irodát nyit, és az évek során egyre több sikeres bűnügyet old meg. Egy nap bekopogtat hozzá egy kétségbeesett nő, és a segítségét kéri eltűnt férje ügyében. A szálak egy hírhedt báróhoz és egy úri szajhához vezetnek... Ugyanebben az időben az egyik, Christina által megmentett gyermek apját brutálisan meggyilkolják. 

Vajon mi köze az eltűnt férj és a meggyilkolt apa esetének egymáshoz? Marco és Christina újra együtt nyomoz. Lehetséges, hogy nem csak a két bűntény szálai fonódnak össze?

R. Kelényi Angelika Teréz-anyu díjas, többszörösen Aranykönyv-díjra jelölt írónő ezúttal is a 19.századi Rómába viszi olvasóit. A Riva nővérek-sorozat újabb epizódjában ismét egy megbotránkoztató bűnügyet tár fel a két főszereplő segítségével. 

KIADÓ: Álomgyár, 2019

ISBN: 9786156013002

RENDELHETŐ: itt

"Megtanulta, hogy mindig van remény és kiút, és erre egy kétségbeejtő helyzetben lévő fiatal lány tanította meg. Az a bizonyos Blanca Riva, aki öt évvel ezelőtt meghalt, hogy megszülethessen a csodálatos, okos és tiszteletreméltó úrihölgy: Christina Rivera." 

Amikor utoljára találkoztunk a Riva nővérekkel és Marco Fiore-val, egyiküknek sem volt éppen felhőtlen élete - és éppen Róma egyik legmocskosabb ügyéről igyekeztek lerántani a leplet. Azóta eltelt öt év, és ezt zseniálisan éreztette Angi. Nyoma sincs már annak a kétségbeejtő helyzetben lévő fiatal nőnek és végletesen megkeseredett férfinak. A zárdában történtek által nem csak borzalmakat, de reményteli újrakezdést is kaptak. 

Nagyon tetszett az intézet, amit Blanca/Christina létrehozott, ahogy vezette és amiket megtett ezért a kislányokért, nőkért, akiket felháborító és szívfájdító helyzetekből mentett ki. Az is, hogy Marco komolyabban foglalkozik a nyomozással, és természetesen csodálatos párt alkotnak ők ketten. Ami kettejüket összeköti, az tényleg nem csak szerelem, hanem barátság, támasz, összetartás, feltétel nélküli bizalom az együtt megélt tragédiák miatt - amik egy jól működő kapcsolat építőkövei; persze az utóbbit senkinek nem szabadna megélnie, de életre szóló köteléket húz azok közé, akikkel megtörtént. 

Amikor Christina Róma utcáinak a porában talál egy elhagyatott és bántalmazott kislányt, ezzel egy időben pedig Marco nyomozó irodáját felkeresi egy úri hölgy az eltűnt férje kapcsán - akit azonban a szeszélyessége enyhén gyanússá teszi a férfi szemében - még senki nem sejti, hogy ez a két ügy szorosan kapcsolódhat egymáshoz. Marco-t a nyomok egy rejtélyes férfihoz és egy valódi kilétét titkoló lányhoz vezetik, miközben a Christina által megmentett lány apját hirtelen meggyilkolják - és mire a pár észbe kap, már nagyobb veszélyben vannak mindannyian, mint azt hitték. A kirakós darabjai viszont csak nem akarnak összeállni... 

Eközben Marco és Christina is megküzdenek a magánéleti gondjaikkal, egy-egy szerettükért való aggodalomban: a férfi házvezetőnőjét (akire anyjaként tekint) egy hirtelen betegség, Christina kisebbik húgát pedig baljóslatú és ijesztő érzések kísértik, fokozva a történet érzelmi töltetét. 

Akit pedig még feltétlenül ki kell emelnem, az Nella, Christina idősebb húga, akit nagyon megszerettem az előző részek óta, mert hiába tört meg, mégis képes volt önmaga maradni, de úgy, hogy önmagának is egy jobb változata, ezt pedig elképesztő érzés volt olvasni. 

Úgy érzem, ez a kötet hű ábrázolása volt az elmúlt éveknek, egy figyelemfelkeltő bevezető - és bár a végén indul be igazán a történet, mint a Mennyei bűnök esetében, mégsem tudtam letenni. Nevettem, izgultam, megkönnyeztem, és annyira olvastam volna még... hiszen a kérdések a nyomozás során egyre csak gyűlnek az olvasóban: Mi köze van az eltűnt üzletembernek egy gazdag és veszélyes báróhoz? Mi van a szerződés mögött, ami összeköti őket? Ki lehet Doria, és miért van egy kép róla egy olyan házban, ahol feltehetően sosem látták? Milyen következményekkel jár a megmentett kislány apjának halála és a váratlan segítséget kérő, titokzatos lány a Christina által vezetett intézményre? 

Volt, amit sejtettem és volt, amit nem tudok hova tenni - és Christina, valamint Marco történetszálának is úgy van vége, hogy az olvasó tűkön ülve várja a folytatást.♡