Maggie O'Farrell: Vagyok, vagyok, vagyok

Sziasztok!

Ez az könyv véletlenszerűen került a polcomra, a Gabo 999 Ft-os akciójának keretén belül, és csak azért ragadta meg a figyelmem, mert Kata barátnőm megjegyezte, hogy ő gondolkodik rajta. Szóval most nem kifejezetten szándékosan, de megint Neki köszönhetek egy meghatározó olvasmányt. 

TARTALOM: 

Egy csupa halálközeli élményből összeállított, rendkívüli memoár Nagy-Britannia egyik bestseller szerzőjétől. 

Maggie O'Farrel meghökkentő memoárja, a Vagyok, vagyok, vagyok az írónő életét szakaszokra tagoló és meghatározó halálközeli élmények veszik sorra. Gyerekkori betegségét, amely egy egész évre ágyhoz kötötte, és amelyből senki nem hitte, hogy felépülhet. Kamaszkori menekülésvágyát, amely kis híján tragédiában végződött. Találkozását valami beteg lelkű személlyel egy elhagyatott ösvényen. És mindegyik közül a legriasztóbb: mindennapos küzdelmét azért, hogy megóvja a lánya életét - aki számára a könyvet is írta - attól a betegségtől, amely hihetetlenül sebezhetővé teszi az élet számtalan veszélyével szemben. A tizenhét külön álló találkozás Maggie-t különböző életkorokban és különféle helyszíneken ábrázolja, életét éles, spontán pillanatfelvételek sorozataként mutatva be. Feszes prózája vibrál az energiától, a visszafogott érzelmektől. O'Farrel felkavaróan adja vissza azt az érzést, hogy a veszély mindig a közelünkben ólálkodik, emellett azonban rávilágít az élet értékére, szépségére, rejtélyeire is. 

KIADÓ: Gabo, 2018

ISBN: 9789634066392

RENDELHETŐ: itt

"A vizemet kortyolgatva elmesélem, hogy egy életet írok meg, mégpedig kizárólag halálközeli élményeken keresztül. Egy darabig nem szól semmit, csak megigazítja a teababát, a kis tejkiöntőt, a csészék fülét. - A te életedről van szó? - teszi fel a kérdést. 

- Igen - felelem enyhén idegesen. Fogalmam sincs, hogyan érez majd a dolog iránt. - De nem... ez csak... csak egy élet szilánkjai. Pillanatok sora. Lesznek benne hosszú fejezetek és lesznek kifejezetten rövidek." 

Pontosan a fent kiemelt idézet miatt nehezebb erről a könyvről értékelést írni. Hiszen nem csak egy tehetséges író "igaz lehetne" - novelláiról van szó; hanem életének minden olyan pillanatáról, amikor ő maga élte meg a történteket, amikor megérintette őt a halál szele. Nem ismertem eddig az írónő munkásságát, és ezt őszintén szólva már sajnálom, mert a legelső oldaltól kezdve az utolsóig beszippantott, magával rántott. Nem úgy letehetetlen, mint egy izgalmas krimi, sőt; párszor azt éreztem hogy lehet le kell tennem kicsit megemészteni az olvasottakat, de valahogy mégsem voltam erre képes. Van abban valami varázs, valami erő, ahogy megmutatja ezeket a (szerintem) intim pillanatokat, ahogy feltárja a lelkét, ahogy leírja: igen, ezt mind átéltem, a legtöbb dolgot, amitől egy ember félhet, de itt vagyok. Vagyok, vagyok, vagyok. 

"Egy halálközeli élményben nincs semmi egyedi vagy különös. Még csak nem is ritka. Megkockáztatom, hogy ilyesmi mindannyiunkkal megesik egyszer-egyszer, néha tán fel sem figyelünk rá. A furgon, ami épphogy kikerüli a biciklinket; a kimerült doki, akinek eszébe jut, hogy még egyszer, utoljára ellenőrizze a gyógyszeradagunkat; a félrészeg sofőr, akit sikerül rávenni arra, hogy vonakodva átadja másnak a slusszkulcsot; a vonat, a repülő, amelyről lemaradunk, mert az ébresztő megszólalása után tovább alszunk; a vírus, amit nem szívunk be a levegővel; a támadó, akivel nem találkozunk össze; az út, amelyen nem indulunk el. Mindannyian, egytől egyig, valamiféle ködös tudatú állapotban bóklászunk a világban, úgy élünk, hogy bármely nap lejárhat az időnk, megragadjuk a pillanatot, kiskapukon surranunk át, és fogalmunk sincs róla, mikor sújthat le ránk a sors. (...) Ezek a pillanatok megváltoztatják az embert, amennyiben tudatosulnak benne. Lehet azzal próbálkozni, hogy megfeledkezzünk róluk, hogy hátat fordítsunk nekik, hogy vállat vonva lerázzunk magunkról, de tetszik vagy sem, az ilyesmi belénk ivódik. Az ilyen tapasztalatok bennünk élnek, és az énünk részévé válnak, akár egy stent a szívben, vagy egy eltört csontot összetartó fűződrót."

Voltak részletek, ahol ledöbbentem; amiket megkönnyeztem; amiken a hideg rázott; egyszer olyan is, hogy annyira dühös lettem, hogy attól féltem, eldobom a könyvet; ahol elszorult a szívem vagy a legszívesebben összeszorítottam volna a szemem; ahol azt mantráztam: kérlek, kérlek, kérlek, csak legyen minden rendben! 

"(...) Egy kezemen megtudom számolni, hányszor beszéltem róla a barátaimmal, ami mégis csak különös, ha figyelembe vesszük, hogy milyen gyakorisággal történik meg. 

Hogy miért nem említjük gyakrabban? Mert túlságosan zsigeri, túlságosan magántermészetű, túlságosan intim dolog. Olyan emberi lényekre, lelkekre, szellemekre gondolunk ilyenkor, akik sosem szívhatták be a levegőt, sosem láttak fényt. Olyan láthatatlanok, olyan tünékenyek, hogy a nyelvünknek még csak külön szava sincs rájuk."

Nem csak a borító és a cím kifejező, de a történetek címe és a kis ábrák is. Arról írni pedig lehet felesleges is, hogy mely események érintettek meg a legjobban személy szerint, hiszen ez lehet hogy mindenkinek más lesz; ugyanakkor a legtöbb mégis olyan, ami velünk is megtörténhetne vagy amitől kifejezetten rettegünk. Az ötlet, hogy egy ember életét a a halálközeli élményein át mutasd be, pláne hogy ez az ember te magad vagy, önmagában nem tudom, mennyire számít különlegesnek, de Maggie írás - és gondolkodásmódja, a lénye, ami átüt a sokszor költői szépséggel megfogalmazott sorokon, mindenképpen azzá teszi. 

"(...) olyan döbbenten meredt rám, ahogy az emberek általában szoktak, és ezt mondta: - Hogy neked mennyire nem volt szerencséd!

Emlékszem, nagyon meglepődtem, mert én éppen az ellenkezőjét gondoltam. Mindenki azt hitte, hogy meg fogok halni, de én túléltem. Mindenki azt hitte, hogy sosem fogok már járni, úszni, ceruzát fogni a kezembe, de nekem mindez sikerült. Mindenki azt hitte, életem hátralévő részét tolókocsiban töltöm, de a tolókocsit úgy egy év múlva visszaszolgáltattuk az egészségbiztosításnak. Mindenki azt hitte, speciális iskolába kell majd járnom - nem így lett. Azt képzelték, az életem korlátokról, egészségügyi és gyógypedagógiai intézményekről, tehetetlenségről, másoktól való függésről szól majd. Végtelenül szerencsésnek tartom magam, szerintem elképesztő mázlim volt, hogy elkerültem az orvosok által előre jelzett sorsot." 

Ahogyan egy fentebb kiemelt idézetben az írónő maga is írta, a halálközeli élmények talán nem kivételesek. Az viszont, hogy hogyan áll ezek után az élethez ember; hogy Maggie hogyan ezek után az élethez, igenis az: 

"Egyfajta nyughatatlansággal töltött el az, hogy gyerekként közel kerültem a halálhoz, majd visszatértem az életbe - attól fogva a veszélyhez hetykén, néha kifejezetten eszementen viszonyultam. Világos számomra, hogy történhetett volna fordítva is: olyan emberré is válhattam volna, akit megbéklyóz az óvatosság, akadályoz a félelem. Ehelyett olyan személy lett belőlem, aki leveti magát a kikötőfalról. Aki magányosan túrázik távoli hegységekben. Aki éjjel közlekedő vonatokon, egyedül zakatolja végig Európát, és úgy érkezik meg egy-egy fővárosba az éjszaka közepén, hogy még nincs szállása. Aki vígan végigbiciklizik a "Dél-Amerika legveszélyesebb útjának" elkeresztelt szédítően meredek, omladozó, málló ösvényen. A magas csúcs oldalába vájt út padkájának több pontján is emlékhelyek jelzik, ahol valaki lezuhant a mélybe. Aki befagyott tavakon gyalogol át. Aki úszás közben veszélyes vizekre merészkedik, mind képletesen, mind szó szerint. Nem arról van szó, hogy ne becsültem volna, ne tartottam volna sokra az életemet, inkább arról, hogy kielégíthetetlen vágy égett bennem, amely kikövetelte, hogy igyekezzek magamévá tenni mindazt, amit felkínál a sors. Talán túlságosan is derűlátóvá tett a halált illetőleg az, hogy nyolcéves koromban közel jártam hozzá. Tisztában voltam azzal, hogy egyszer bekövetkezik, de a gondolat nem riasztott meg; a közelségét inkább ismerős tapasztalatként éltem meg. Megváltoztatta, eltorzította a gondolkodásmódomat az a tudat, hogy a szerencsének köszönhetem a megmaradásomat, hogy oly könnyen történhetett volna másképpen is. Plusz dolognak, ajándéknak, egyfajta jótéteménynek tekintettem, hogy folytathattam az életemet - vagyis azt kezdek vele, amit akarok. Ráadásul nemcsak a halált cseleztem ki, de megúsztam azt is, hogy magatehetetlenül kelljen élnem. Mi egyebet tehettem volna visszanyert függetlenségemmel, mozgásképességemmel, mint azt, hogy a végletekig kihasználom a lehetőségeket?" 

Ennek a nőnek a története, az élete megmutatja, hogy mi minden leselkedhet ránk, bárhol, bármikor, hogy az élet mennyi kockázatot és veszélyt rejt magában, önhibánkon kívül is akár; ugyanakkor azt is, hogy mégis érdemes élni, minden kockázatot vállalva, nem figyelmen kívül hagyva a veszélyt, de azt sem engedve, hogy akadályozzon minket. Olyan könyv, amit szerintem mindenkinek érdemes elolvasnia, függetlenül attól, hogy hány éves, mit adott vagy mit vett el eddig tőle az élet. Mert erőt ad a folytatáshoz, bármilyen nehézséggel is nézzünk éppen szembe. 

"Ha valaki kijelenti, hogy sikerülni fog, hogy megtudunk csinálni valamit, és ha látjuk, hogy tényleg így gondolják, akkor a lehetőség valahogy megfoghatóbbá válik."