Chiara: Repülj, szitakötő!

 

Sziasztok!

Chiara könyvének csodaszép borítója azonnal felkeltette a figyelmem, rögtön ezután a tartalmat elolvasva pedig jött a zsigeri megérzés, hogy ez bizony nekem kell. Valamikor régebben szembejött velem már az írónő neve a korábbi Pillangólány című könyve kapcsán, amit ezek után biztos, hogy szintén elolvasok. Itt is köszönöm szépen a recenziós példányt a Könyvmolyképző kiadónak!

TARTALOM: 

A SZERELEM MINDIG ELÉG? 

A huszonhárom éves Laura írországi tanulmányait félbeszakítva érkezik haza a húga temetésére. Karina tizenhét évesen vesztette életét, egy esős novemberi délután a város legendás Ördög-hasadékába zuhant. Minden jel arra mutat, hogy a halála baleset volt.

Amikor azonban Laura szembesül vele, hogy közel sem ismerte olyan jól Karinát, mint hitte, nyomozni kezd. Mit keresett  a húga az esőben az Ördög-hasadéknál? Hogy zuhanhatott le, mikor mindannyian tudják, hova ne lépjenek? Miért mondta azt az apja, hogy Karina megölte magát? 

Laura egyetlen támasza a legjobb barátja, Máté, aki iránt nem várt érzések ébrednek benne. Attól tart, hogy mindez megmérgezheti a barátságukat, így miközben Karina verseit felfejtve igyekeznek kideríteni, mi történt, Laura mindent megtesz azért, hogy elnyomja magában az egyre erősebben tomboló vágyat. 

De megbirkózhat-e egyszerre a gyásszal és a szerelemmel, a bűntudattal és a szenvedéllyel, valamint a világát felforgató titkokkal? Elárulhatják-e a versek, hogyan halt meg Karina? Mi az ára a hazugságoknak? 

MERÉSZ ÉS FELKAVARÓ TÖRTÉNET AZ IGAZSÁG KERESÉSÉRŐL, A TESTVÉRI SZERETETRŐL ÉS A SZERELEM EREJÉRŐL...

KIADÓ: 2023, Könyvmolyképző kiadó 

ISBN: 9789635612000

RENDELHETŐ: itt

A Repülj, szitakötő!-ben megismerjük a huszonhárom éves Laurát, akit írországi tanulmányaiból egy tragédia követel haza: alig tizennyolc éves, imádott húga, Karina meghalt. Az írónő rögtön az első mondatokkal igazán festőien ábrázolja a főhős érzelmeit és ezt a különlegesen szép írásmódot a későbbiekben sem mellőzi. Volt, hogy nem azért kellett megállnom az olvasásban, mert túlságosan mélyen érintett vagy ledöbbentett egy bizonyos történés, hanem hogy újra és újra elolvassam, majd hangosan kimondjam a csodaszép szavakat, hogy ízelgessem a mögöttük megbúvó érzelmeket. 

Chiara ezáltal a tragikus esemény által mondhatni bele is dob minket rögtön a mély vízbe és igazából a történet alatt végig fenntartja a figyelmünket: hiszen megismertet velünk egy családot, valamint a hozzájuk közel álló embereket, a különféle kapcsolataikat, belső érzelmeiket, és közben ott van végig a rejtély, ami maga a lány halála. Vajon mi történhetett azon a viharos napon? Baleset volt vagy öngyilkosság? Mi vezetett idáig, hogyan történhetett meg mindez? 

Laurát nem hagyják nyugodni ezek a kérdések, ezért elhatározza, nyomozásba kezd és eközben több dologgal is kénytelen szembesülni: az egyik az, hogy talán mégsem ismerte annyira jól a húgát, mint hitte; vagy legalábbis bizonyos dolgok rejtve maradtak a számára - ilyen volt az is, hogy verseket írt. A másik az, hogy többet érez a legjobb barátja, Máté iránt - aki konkrétan látta őt felnőni - és valószínűleg ez nem most kezdődött, de kellett hozzá a gyászfolyamat, ami ráébreszti. Egyúttal persze ez összezavarja, fél az egésztől, hogy milyen mederbe tereli ez a kapcsolatukat - hiszen ő azt gondolja, Máté sohasem nézne rá úgy -, később pedig, mikor kiderül, hogy viszonzásra lelnek az érzelmei, bűntudat gyötri a boldogsága miatt. Erről a száláról a történetnek tudni kell, hogy bár nincs jelölve, nagyobb korkülönbség áll fent a két karakter között (nevezetesen tizennégy év), ami lehet, hogy van, akit zavarhat. Ezen kívül vannak még benne olyan események, amik miatt még ráférne  a könyvre pár trigger warning jelzés, bár ugye a tizennyolcas karika sem véletlen van rajta, és nálunk magyaroknál lehet nem is annyira jellemző ez a fajta figyelmeztetés. Ugyanakkor hogy valaki véletlen se akaratlanul fusson ezekbe bele (engem nem zavartak, bár ezt előre lehet nem tudtam volna megállapítani akkor sem, ha tudom): a nagy korkülönbségen kívül ilyen a trauma, szexuális erőszak / kihasználás, és talán a vérfertőzés is - de ezeket jobban nem fejteném ki a spoilermentesség nevében és azért azt tudni érdemes, hogy ezek mellett igenis nagyon érdemes elolvasni ezt a történetet, mert sokkal de sokkal több egy romantikus, lélektani regénynél - enyhe nyomozós szállal, nem utolsó sorban pedig mégis csak gyászfeldolgozással is foglalkozik a történet.

"A nosztalgia az, amikor meghasad benned az idő. Sem a jelenben nem vagy igazán, sem a múltban.

Karina és az ő imádnivalóan fura gondolatai. 

A fájdalom rögtön mélyen, kíméletlenül belém mar.

Karina nem tévedett, és bár aligha volt tisztában vele, de nemcsak a nosztalgiáról beszélt, hanem a gyászról is. Nem vagyunk a jelenben, mert nem lehet elfogadni, hogy a másik már nincs, de nem vagyunk a múltban sem, ahol még volt, hiszen még ha nem is tudunk szembenézni vele, tudjuk, hogy már nincs."

A fentiekhez tartozik az is, hogy Laura egy olyan letaglózó titkot tud meg a családjáról, ami szó szerint mindent megváltoztat és más fénybe helyezi a Karinával történteket is. Számomra a karakterek pont elég összetettek, emberiek és (a legtöbben) szerethetőek voltak, a kapcsolatok is kellőképpen voltak ábrázolva: főleg Laura és Karina testvéri szeretete, illetve Laura és Máté közti szoros barátság, majd kialakuló szerelem az, ami ezen a téren központi elemnek van téve. Sok mindenben tudtam azonosulni Laurával és nagyon szerettem Mátét, de aki mindent vitt nekem, az Karina, még úgyis, hogy már nem is élt. Az ő gondolkodás-és látásmódja, jelleme és szelleme az, ami talán a legmélyebben érintett és ami így, a regény elolvasása után is örökre velem marad. 

"Az élet ijesztő és csodálatos. Bonyolult és egyszerű. És igen, néha fáj. Elképzelhetetlenül. De ez nem jelenti azt, hogy nem éri meg. (...) Azt hiszem, mindannyian hatással vagyunk a világra, sokszor fel sem fogjuk, mekkora mértékben."

Nagyon megható volt a két lány között az a testvéri kötelék, amit elszakíthatatlannak éreztem még az egyikük halálának ellenére is, a Laura és Máté közti kémia, illetve a két karakter közti dinamika pedig annyira intenzív és különleges volt, hogy még én is beleborzongtam. 

A történethez tökéletesen passzoló, gyönyörű borító mellett muszáj szót ejtenem a több jelentőséggel bíró címről is: a szitakötő (más néven Pille) becenevet Laura Mátétól kapta egy gyerekkori emlékük után, de ezt így, hogy repülj, szitakötő! - Karina volt, aki egyszer belesúgta a nővére fülébe, így még inkább erőteljesebb a jelentése, amit magában hordoz.

"(...) igazad volt, valamiben mindenkinek hinnie kell. Én abban hiszek, hogy... megtanulhatok repülni. És megígérem neked, hogy ha félnék is a zuhanástól... Sosem fogom elfelejteni, hogy vannak szárnyaim." 

A történetben olvashatóak a Karina által írt versek is - ami szintén az írónő saját költeményei. Minden fejezet előtt és a cselekményszál érintett részeinél is, ugyanis ezek alapján nyomoz Laura. 

Fontos megemlítenem a lányok szüleit is, hiszen ahogy fentebb írtam, egy egész családot megismerünk igazából a történet által: az első benyomásom alapján az apjukat egészen bírtam, az anyjuk túl hidegnek és távolságtartónak tűnt számomra, de ahogy az sokszor lenni szokott, a látszat néha csal és bizony minden mögött ott húzódik az ok-okozat. A végére az anyjuk volt az, akit jobban megismerve kicsit megértettem, ha nem is értettem vele egyet vagy nem volt helyes és nem volt mentség azokra, amiket tett, az apjuk pedig az, akiből végtelenül kiábrándultam. 

Volt akiknél azt olvastam, kissé "szappanoperás" lett a végére a történet, őszintén szólva én nem teljes egészében éreztem ezt. Volt egy pont, amikor én is azt mondtam, ez már lehet sok(k), de visszagondolva mégis olyan... cselekményhez illőnek tűnt. A könyv legvége pedig az, ami olyan hatással volt rám, hogy csak sírva szorítottam a könyvet és úgy éreztem, többet adott nekem, mint azt vártam volna. Nem gondoltam, hogy könnyed történet lesz, de sokkal komolyabb volt, mint azt elsőre hittem volna. A versek közül több is megérintett, mondhatni az összes zseniális, de ez az, ami talán a legjobban bennem maradt (és ami talán a legjobban kifejezi, milyen érzés is olvasni ezt a könyvet): 

az alkonyat vászonnak használja az eget 

és egyszer-egyszer

óvatlan pillanatban 

amikor a legkevésbé várod 

olyan színeket fest búcsúzóul a napnak

amelyekbe belesajdul a szív

és meg kell állni egy pillanatra 

egy 

pillanatra 

csak nézni az eget 

a színeket amelyeknek nincs nevük 

és talán nem léteznek máskor 

csak akkor ott neked 

és akkor megérted hogy ez a világ 

ez a mi szédült káprázatos torz iszonyú világunk 

maga a csoda 

- megváltás 

A Repülj, szitakötő! egy elképesztően gyönyörű és különleges történet, amit a benne lévő versek tesznek igazán egyedivé -  ami megríkat, de hitet is ad.