Lauren Oliver: Szobák

Sziasztok! 

Lauren Oliver munkásságát már régebb óta követem és szeretem, és mindegyik magyarul megjelent (Mielőtt elmegyek, Delírium - Káosz - Rekviem, Pánik, Tünékeny lányok) kötetét olvastam is már, kivéve ezt. Talán mert nem örvend akkora népszerűségnek, mint a zárójelben felsoroltak, de nem igazán volt tudomásom ennek a könyvnek a létezéséről - mindenesetre örülök, hogy a polcomra és a kezembe került, mert nekem (sokakkal ellentétben) ez is tetszett. 

TARTALOM: 

A Szobák delejes és izgalmas történet a bűntudatról, a szeretetről és a családi titkokról.

Meghal Richard Walker, a magányos pátriárka. Megérkezik az elidegenedett család - Caroline, a megkeseredett elvált feleség, Trenton, a zaklatott kamasz, Minna, az engesztelhetetlen lány -, hogy átvegyék az örökséget, egy sokszobás vidéki házat, és egy élet kacatjait. 

Ám Walkerék nincsenek egyedül. A fojtogató falak között ott kísért Alice és Sandra, a rég halott asszonyok, akiknek nyughatatlan lelke örökre hozzá van kötve a házhoz. Alice és Sandra térért és emlékekért dulakodva, egymással marakodva és saját életükre emlékezve figyelik a családot. Bár a hangjukat nem hallani, a házzal üzennek, fűtőtestek sziszegéségeben, lépcsők recsegésében, kiégő villanykörtékkel. 

Élőket és holtakat kísértenek a fájdalmas emlékek, amelyek vulkanikus erővel törnek a felszínre. Amikor megjelenik egy új kísértet, és kiderül, hogy Trenton tud beszélni vele, az élők és holtak világa összeütközik, aminek robbanás lesz a vége.

Az elegánsan felépített és ragyogóan ütemezett Szobák lebilincselő és fantáziadús kísértethistória, ugyanakkor felejthetetlen és megrendítő családregény. 

KIADÓ: Gabo, 2015

ISBN: 9789634060697

RENDELHETŐ: itt

Az írónőnek mindig is volt egy sajátos írásmódja, a Delírium - trilógia például disztópikus, és a több könyvét is átlengi egyfajta hangulat, de úgy érzem, a Szobákat különösen. 

Mintha szánt szándékkal akarta volna bemutatni a lehető legemberibb tulajdonságokat, sokszor ez olyan szinten sikerült, hogy nagyon nehéz is volt szeretni ezeket a karaktereket. A történetnek eleve van egy nyomasztó hangulata és ehhez jönnek a megtört karakterek, de nem is volt egyszerű múltjuk. 

Caroline-nal tudtam azonosulni a legkevésbé, bár nem sok minden derül ki a házasságából, de valahogy mégsem tudtam őt annyira megérteni, mint a többieket. Ilyen anyát azért nem kívánnék senkinek, bár számomra nem is tiszta, hogy pontosan miért lett ő ilyen. Minna vagy éppen Trevor sem hibátlan természetesen, sőt; Minnának is voltak olyan megnyilvánulásai, amin csak pillogtam, ugyanakkor az ő hátterében egyre tisztábban látszódtak az okok is. Trevort nagyon sajnáltam, talán ő volt az, aki tényleg önhibáján kívül olyan elveszett, amilyen, és sokszor szívszorító volt követni a gondolatmenetét, hogy mennyire nem biztos abban, hogy egyáltalán az életben van-e helye... 

Ugyanakkor valahol mégsem csak ők hárman állnak a történet középpontjában, hanem a régebben meghalt két nő szelleme, Alice és Sandra. Köztük is nagyon éreztem az ellentétet; a visszahúzódó, sopánkodó Alice, és a szókimondó, semmivel sem törődő Sandra. Eleinte azt hittem, az előbbi lesz számomra szimpatikusabb, de tévedtem. Nem utáltam egyébként Alice-t sem, amennyit megtudunk a múltjából, amiatt még igazából sajnáltam is sokszor, de valahogy Sandra mégis közelebb került hozzám. Ő, és a kis Amy voltak azok a karakterek, akikre teljes mértékben azt lehet mondani, hogy szerettem. 

"Az emberek olyanok, mint a házak, gondolta Caroline. Ki tudják nyitni az ajtóikat. Be lehet járni a szobáikat, meg lehet érinteni a zugokban rejtőző tárgyakat. De valami - az ácsolat, a villanydrótok, a láthatatlan gépezet, ami fenntartja - örökre láthatatlan marad, mert csupán az ember létezésében nyilvánítja ki magát."

Ami a könyv felépítését illeti, különösen tetszett az, ahogy Lauren az információkat adagolta, ahogy a Walker család jelenébe néha belopózott Alice és Sandra múltja, hiszen mindannyiukat ugyanaz a ház tartja fogva. Nagyon sokszor döbbentem meg vagy rázott ki a hideg, attól, amit az események fordulatai hoztak magukkal, de főként a legvégén, amikor minden napfényre kerül, ahogyan Sandra fogalmazott. 

Hátborzongató valóban, de nem olyan módon, amire a tartalom és a szellem-téma alapján következtetne az ember. Az első és utolsó jelenete keretbe zárja az egész sötéten örvénylő, szívszorító és megható, nagyon is valós történetet, ami tele van titkokkal, meglepetésekkel, félreértésekkel, és olyan élményt, tanulságot ad, ami talán örökre az olvasóban marad.