EXKLUZÍV TARTALOM | Baráth Viktória: Egy év Provence-ban | Beleolvasó

 

Sziasztok!

Baráth Viki egyike azoknak az Álomgyár kiadónál publikáló magyar szerzőknek, akiknek évek óta követem a munkásságát. A lélektani - romantikus műfajban írt könyvei a kedvenceim, mint például az Egy év Rómában és az Egymás szemében, így megörültem, mikor láttam, hogy egy hasonlónak tűnő szépséggel kápráztat el hamarosan minket. Az Egy év Provence-ban június 11-én jelenik meg, és az a megtiszteltetés ért, hogy hozhatok Nektek belőle egy jelenetet. Ezt a lehetőséget itt is köszönöm Briginek!❤

TARTALOM: 

A ​fiatalon megözvegyült Lily szürke hétköznapjait éli. Valaha imádta a belvárosi forgatagot, a nyüzsgő életet és a fotózást, amely nemcsak a munkája volt, hanem a szenvedélye is. Mára ez azonban csak egy rég elfeledett élet foszlánya maradt… Nem szívesen tekint vissza a múltjára, így viszont képtelen feldolgozni a gyászát és a traumáit. Csupán egy galéria falán lógó kép emlékezteti arra, ki is volt ő valójában.

Egy nap azonban megtudja, elhunyt férje ráhagyott egy birtokot Saint-Rémy-de-Provence mellett. Lily minden porcikájával tiltakozik az ellen, hogy oda utazzon. Nem akarja megtartani a házat és a földet. Azonban amikor kiderül, más is igényt tart rá, rádöbben, nem hagyhatja elveszni múltja utolsó darabkáit. Étienne, a fiatal szakács személyében ellenfelére akad, akivel – ha tetszik, ha nem – együtt kell dolgoznia, hogy megmentsék a birtokot.

Mindketten épp elég terhet cipelnek a vállukon ahhoz, hogy egy idő után rájöjjenek, annyira nem is különböznek egymástól, mint azt elsőre gondolták…

KIADÓ: Álomgyár

ISBN: 9789635709502

ELŐJEGYEZHETŐ: itt

"Utáltam azokat a napokat, amikor egyedül kellett bezárnom a kávézót. A takarítás, a rendrakás mind rám várt, én pedig már alig álltam a lábamon. Már csak a kávégép volt hátra, ezért elindítottam rajta a tisztítóprogramot, és alaposan eltörölgettem mindenhol. 

Csillogott-villogott a gép, én pedig nagyot sóhajtottam, hogy végre vége ennek a napnak is. 

Éppen levettem a kötényemet, amikor megszólalt a kis csengő az ablak fölött. Már megint elfelejtettem bezárni az ajtót!

- Zárva vagyunk! - kiáltottam fel. 

- Ó, bocsi - szólalt meg egy mélyen búgó férfihang. - Hosszú napom volt, és még haza kell vezetnem. Csak egy eszpresszót szeretnék kérni. 

Elegem volt már abból, hogy senki sem tartja be a nyitvatartási időnket, de amikor megfordultam, és megláttam a férfi arcát, a szívem kihagyott egy ütemet. Melegen mosolygott rám, amitől ellágyultam. Úgy sejtettem, csak azért néz rám ilyen gyengéden, hogy megessen rajta a szívem, amit el is tudott érni. De álmomban sem gondoltam volna, hogy flörtöl velem. Pont velem? Az ilyen típusú férfiak sosem vetettek rám szemet. Mégis hízelgő volt a közeledése, ezért elkészítettem a kávéját, ahogy kérte, amíg ő a pultnál várt. A szemét egy pillanatra se vette le rólam,. A tekintete szinte égette a hátamat, és ahogy felé fordultam, egyenesen a szemembe nézett. Amikor átnyújtottam neki a papírpoharat, a keze egy pillanatra megpihent az enyémen. Előtte nem hittem a sorsszerű találkozásokban, de az tagadhatatlan volt, hogy a bőre érintése  megbabonázott. Nem akartam, hogy kisétáljon az életemből ez a titokzatos idegen, akinek olyan arcvonásai voltak, amilyet ritkán látni: éles, határozott áll, mélyen ülő szemek, apró, de kemény ráncok a homlokán. Rövid, barna hajvonala már feljebb vándorolt a homlokán, de még így is vonzó volt. 

Egy igazi férfi. Egy úriember. Ezért nem is szólt, amikor az arcomat megtörölve összekentem magam a kávézaccal, csak átnyúlt a pult fölött, és puha kezével letörölte a foltot, miközben igyekezett visszatartani a mosolyát. Azt hittem, menten megnyílik alattam a föld. A térdem reszketni kezdett az érintésére, és amikor tudatosult bennem, hogy bármelyik percben elválhatnak útjaink, súlyos letargia fogott el. Úgy éreztem, magamba akarom szívni az utolsó pillanatokat, amíg még láthatom. 
Előhúzta a zsebéből a tárcáját, de én felemeltem a kezemet. 
- Hagyd csak, már úgyis lezártam a kasszát! - legyintettem. 
- Nem fogadhatom el - csóválta a fejét. - Valahogy viszonozni szeretném. 
- Tényleg nem kell. A vendégem voltál. 
vonakodva ugyan, de eltette a pénztárcáját. 
- Akkor köszönöm... - közelebb hajolt, hogy leolvassa a névtáblámat - Lily. 

Rám mosolygott, majd elindult az ajtó felé. Csalódottan fordultam vissza a kávégép felé, hogy ismét eltörölgessem, de végül újra felcsendült a hangja: 
- A sarkon túl van egy nagyon jó hot dogos. Nem tudom, vacsoráztál-e már, de szívesen meghívnálak egyre. Vagy kettőre. 

Magam sem tudtam, mihez kezdjek ezzel a közeledéssel. Határtalanul boldog voltam, hogy nem sétált ki azon az ajtón. Hevesen bólogattam, és olyan gyorsan végeztem a takarítással, ahogy csak bírtam. 

Bezártam a kávézót, és gyalog indultunk a stand felé. Igaz, pont az ellenkező irányba, mint amerre laktam, de még véletlenül se hoztam ezt fel. Féltem, hogy lemondja a vacsorát. 

Nem sokat beszélgettünk, szinte szótlanul sétáltunk egymás mellett, de egyáltalán nem zavart a csend. Inkább megnyugtatott. Semmi mást nem akartam, csak hogy ne érjen véget az este.

Miután ettünk, megmondtam, hogy a másik irányban lakom, ő pedig kérdés nélkül követett.

- Azt hiszem, valamit elfelejtettél - mondtam, mire ő felvonta a szemöldökét. - Te tudod az én nevemet, én viszont nem a tiédet. 

- Ó! - nevetett fel. - Igaz. Jó bunkó vagyok! Matthieu. 

Kezet fogtunk, mindketten mosolyogva. 

- Most már legalább tudom hova tenni az akcentust. 

Nem mentünk bele jobban a témába. Én sem kérdezősködtem, és ő sem mesélt magától. Nem voltam nagy pasizós, de mindketten tudtuk, mire megy ki a játék. Néha-néha hozzáért a kezemhez, amitől megremegett a térdem. Még soha életemben nem éreztem így. Főleg nem egy idegen iránt. Mégis vonzott benne valami megmagyarázhatatlan, aminek a hatására még arra is képes voltam, hogy feladjam az elveimet, és belemenjek egy egyéjszakás kalandba. 

A lakásomba érve becsuktam magunk mögött az ajtót, ő pedig nem sokat várt. Megcsókolt, velem pedig forogni kezdett a világ. Onnantól kezdve tudtam, hogy ez valami nagyon különleges kezdete. 

Egész éjjel ébren voltunk. Hol beszélgettünk, hol szenvedélyesen szeretkeztünk. Nem tettünk fel kérdéseket, nem kételkedtünk a másik szándékaiban, mégis olyan tisztának tűnt a kapcsolatunk, még ha tudtuk is, hogy a reggellel mindennek vége szakad. 

Éjjel kettőkor rendeltünk egy pizzát, és amíg vártunk, én kávét főztem, ő pedig körbesétált a lakásomban. Először féltem, vajon mit fog szólni, de olyan mély átéléssel nézte végig a képeimet, hogy inkább nem szóltam közbe, csak figyeltem a mozdulatait. A tekintete megakadt az egyik fotón, mégpedig a személyes kedvencemen. Címet nem adtam neki, mert egy szó vagy mondat sem tudta volna visszaadni mindazt, amit jelentett nekem. A vörös és a narancs színei domináltak rajta, ahogy a fények visszaverődtek a nedves aszfaltról, valamint két alak vonalai, akik egy szenvedélyes ölelésben fonódnak össze. 

- Mennyit kérsz ezért? - kérdezte komolyan, amikor a kezébe nyomtam a bögrét. 

Először nem értettem, mire céloz. 

- Nincs még ára, mivel nincs rá jelentkező se. 

- Hát, most találtál egyet. 

Elkerekedett szemmel néztem rá. 

- Meg akarod venni? 

- Nem úgy nézek ki?" 

Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de nekem kellőképpen felkeltette az érdeklődésem már ez a kis részlet is. Viki csodaszépen bánik az érzelmeket leíró szavakkal, szinte én érzem azt a vonzást, ami a két szereplő közt van, és annak a bizonyos képnek az ábrázolása olyan, hogy látom magam előtt. 

Ki az, aki velem együtt egy példánnyal tér haza a Könyvhétről? :)