M. L. Rio: Mintha gonoszok volnánk

 

Sziasztok!

A most frissen befejezett olvasmányom a Könyvmolyképző kiadó gondozásában megjelent Mintha gonoszok volnánk M. L. Rio tollából. Ez a könyv a friss megjelenések közt van mondhatni, és már előrendelhető státusza óta nagyon vonzott. Mindkét borítója megragadja a figyelmet; olvasás után lehet a verebes az, ami igazán illik hozzá, de szerintem a koponyás sem kevésbé, nekem az utóbbi került a polcomra, mert beleszerettem. 

TARTALOM: 

Amikor a barátokból ellenségek lesznek, határtalan pusztítást tudnak okozni.

Oliver Marks tízéves börtönbüntetése végéhez ér, és a szabadulása napján az az ember fogadja, aki lecsukta őt. Colborne nyomozó visszavonul, de előtte tudni akarja, mi történt valójában egy évtizeddel korábban. 

Oliver egyike annak a hét színésznövendéknek, akik Shakespeare-t tanulmányozzák egy elit művészeti főiskolán. Ők heten ugyanazt a szerepet játsszák a színpadon és az életben: hős, gonosz, zsarnok, csábító, szende, statiszta. 

Viszont amikor a szereposztás megváltozik, és a mellékszereplő sztárságra tör, a színjáték veszélyesen átszivárog a valóságba, és egyiküket holtan találják. 

A többiek életük legnagyobb alakítása előtt állnak: meggyőzni a rendőrséget és magukat, hogy ártatlanok. 

KIADÓ: Könyvmolyképző, 2022

ISBN: 9789635972425

RENDELHETŐ: itt

Már amikor először jött velem szembe ez a könyv, akkor majdnem megrendeltem, de úgy voltam vele, várok még egy kicsit. Viszont a beleolvasó után csak nem ment ki a fejemből. Aztán két olyan barátnőm is ajánlotta, akik "kritikusabbak", így tudtam, nincs mese: el kell olvasnom és a könyvfesztiválról haza is jött velem. (Nem sokkal ezelőtt az is kiderült, hogy film is készül belőle, amit ezek után nagyon várok.) 

A könyv felépítése hasonló egy színdarabhoz: felvonásokra és azon belül jelenetekre van osztva, a prológus mindig a jelen, de a többi a tíz évvel azelőtti történteket meséli el. Nekem eddig majdnem hogy semleges volt Shakespeare, de ezután még a végén én is a rajongója leszek. Ahogy az írónő megteremtette a drámái atmoszféráját, ezáltal a könyvnek is teljesen új hangulatot és a karakterek érzelmeinek is mélyebb árnyalatot adva, az valami elképesztő élményt nyújt az olvasónak. Főleg annak, akinek egy kicsit is húz a szíve a színház, színészet felé. Engem nagyon megtalált, minden szempontból.

Adott egy hét fős - három lány, négy fiú - baráti társaság, akik egyben negyedévesek, azaz már végzősök a színművészeti főiskolán. Fennáll a kérdés, hogy ha nem kötné össze őket a közös érdeklődési kör és Shakespeare iránti rajongásuk, akkor is lenne-e kapcsolatuk egymással, de lényegtelen is, mert elég szorosan kapcsolódnak egymáshoz ez által a szenvedély által. A mesélőnk Oliver, aki igazi jófiú, és az ő szemén keresztül ismerünk meg mindenkit: a "szinte" agresszív, ambiciózus Richardot, az érzékeny, szelíd Jamest, a visszahúzódó, halk Wrent, a szintén visszahúzódó, de kőszikla Filippát, a laza Alexandert és a sokszor "gátlástalan" Mereditht. Ők heten színésztársak, barátok, testvérek, szerelmesek, ellenfelek, míg végül az egyikük áldozattá, valamelyikük pedig gyilkossá válik. 

"Ha belépsz a színházba, három dolgot hagyj a küszöbön: méltóság, illem és magánszféra."

Ami különösen tetszett nekem a történetben, az az, hogy főként az érzelmeket, lelki vívódásokat, okokat és következményeket állította középpontba, nem magát a gyilkosságot - noha a maga rejtélyessége annak is megvolt. Az elejétől kezdve szépen lassan adagolja az információt, míg a végére összeáll a kép, mi hogyan is történt. 

Ami miatt pedig igazán mély nyomott hagyott bennem, az főleg az erkölcsi része: lehet-e bárkit is hibáztatni, hogy idáig jutottak? Megérdemelte-e bármelyikük azt, ami történt? Gyilkos volt-e egyáltalán valamelyikük, vagy egy kicsit mindegyikük, vagy igazából egyikük sem? Nagyon mélyreható kérdések ezek, sőt, az egész könyv az, egyszerűen fájdalmasan gyönyörű, és a legvége üt igazán. 

A szereplők közül értelemszerűen Oliver és James került hozzám közel igazán, ugyanakkor Alexandert és Filippát is nagyon megszerettem. Wrent sajnálni tudtam csak, Richardot nem tudtam megérteni, ez az egy kicsit hiányzott is, hogy megértsem, miért volt olyan, amilyen; de azért nem von le a könyv értékéből, mert egyszerűen csak vannak ilyen emberek és annak ellenére, vagy mind amellett, hogy M. L. Rio pont az érzelmekre megy rá, nem feltétlenül igényeltem ilyen karaktermélységet. Ami számomra is meglepő egy barátnőm tapasztalatai után, hogy Meredith-t viszont nem tudtam utálni. Felbosszantott, igen, nem is egyszer, de szerintem ő az egyik, akinek nagyon elkapta és próbálta megmutatni az írónő az emberi mivoltát. Majdnem hogy egy lépése sem volt helyes, de annál érthetőbb, kivétel ez alól a legutolsó döntése - ott éreztem azt, hogy meg tudnám utálni érte, ha akarnám, de nem akarom, mert csak egy ember, aki hibázik. Önző volt? Igen, de szerintem ha nem olyan, amilyen, akkor elég gyorsan tönkretette volna őt az, amiken átment. Persze ettől még nem lesz a kedvencem, kicsit sem. Ugyanakkor kicsit mindegyikük a szívem csücske (kivéve talán Richardot, annak hiányában, hogy nem tudtam őt úgy megérteni, ahogy a többieket).

Említettem, hogy a legvége üt igazán, ugyanakkor van benne valami, egyetlen mondat, ami miatt mégsem egyértelmű, nem végleges, reményt ad az embernek. Ami miatt úgy lehet vége, ahogy az olvasó szeretné továbbgondolni. Sokan talán folytatásért könyörögnének ezután, de nekem így teljes. Így hű a Shakespeare iránti tiszteletéhez: nem feltétlenül boldog, inkább fájdalmasabb, de mindenképpen megéri, mert csodaszép, és különleges hatással marad az ember lelkében.